Na igen, ehhez mondjuk legalább amerikainak vagy angolnak kell lenni... Ma olvastam a Lonely Planet ajánlásában Jim Haynes Párizsi 'Sunday Supper' történelméről ami elgondolkodtató. A pasas (33-ban született) amerikai és már egy jó ideje Párizsban él, ha jól értettem akkor a diáklázadások, mechanikus narancs és a nagy klasszikusok kora óta. Arra jutott egy idő után, hogy azt a rengeteg embert aki rendszeresen nála kosztol és lóg, megpróbálja valamilyen rendszerbe szervezni - olyan korban vagyunk ugye amikor a hátizsákos világcsavargás farmerben, gitárral a vállon és szabad-a-szerelem kitűzővel épp a tetőpontjára ért. Jim elkezdett belépőt szedni a vacsoráira és mindig valaki mást kért fel arra, hogy főzzön a díszes társaságnak - ami 60-80 fő körül stabilizálódott vasárnapról-vasárnapra. Törzsvendégek? Nem feltétlenül, sokan épp Párizsban jártak, ismerősök ismerőseiként hallottak Francia milliőbe ékelt expat társaságról, mára pedig már akár a LP utikönyven is megtalálhatják Jim címét ahol jelentkezni lehet a következő vacsira.
Mivel Jim ezt harminc éve szervezi gondolom nem kis rutinnal, le is írja a saját weblapján a maga kis ars poetica-ját: neki az emberek véletlenszerű találkozása tetszik, a világ embereken keresztül történő megismerése. Számára egy országba elutazni nem mondjuk az Eiffel torony megnézéséből áll, hanem a helyi vagy az éppen oda vetődőtt nemzetközi közösség megismeréséből. Nem semmi.
Mondjuk nálam már ott borulna a képlet, hogy ugye ki akar gyakorlatilag bárkit a vacsora-asztala körül? Minimum intelligencia-teszt, telefoninterjús előszűrés és fénykép alapján történő válogatással indulna a szervezés. Aztán mivel nála a csapat legkisebb töbszöröse az angol nyelv valamilyen fokú ismerete, nálunk biztosan sokkal többen tolonganának anyanyelvi- vagy hobbiból tanult magyarral.
A világpolgár amerikai egyébként egy zsibbasztó madárfaj: nagyon hangosan csivitel, rettentő trendi, bárhol fellelhető, anyagi gondokkal csak ritkán küszködik, kultúr-empatikus képessége minimális, kultúrális tájékozottsága felületes és persze egyébéként is tojik magasról a helyi törzsekre (ebben az esetben Franciák). Milyen jó lehet egy csomó ilyen klisével összefutni hétről hétre!
Persze az is igaz, hogy aki képes kivárni a felületes dumák végét, érdekes életeket és sorsokat ismerhet meg és a Facebook-on sokkal messzebb menően kapcsolhatja össze a nappalijában a világot.
Mivel Jim ezt harminc éve szervezi gondolom nem kis rutinnal, le is írja a saját weblapján a maga kis ars poetica-ját: neki az emberek véletlenszerű találkozása tetszik, a világ embereken keresztül történő megismerése. Számára egy országba elutazni nem mondjuk az Eiffel torony megnézéséből áll, hanem a helyi vagy az éppen oda vetődőtt nemzetközi közösség megismeréséből. Nem semmi.
Mondjuk nálam már ott borulna a képlet, hogy ugye ki akar gyakorlatilag bárkit a vacsora-asztala körül? Minimum intelligencia-teszt, telefoninterjús előszűrés és fénykép alapján történő válogatással indulna a szervezés. Aztán mivel nála a csapat legkisebb töbszöröse az angol nyelv valamilyen fokú ismerete, nálunk biztosan sokkal többen tolonganának anyanyelvi- vagy hobbiból tanult magyarral.
A világpolgár amerikai egyébként egy zsibbasztó madárfaj: nagyon hangosan csivitel, rettentő trendi, bárhol fellelhető, anyagi gondokkal csak ritkán küszködik, kultúr-empatikus képessége minimális, kultúrális tájékozottsága felületes és persze egyébéként is tojik magasról a helyi törzsekre (ebben az esetben Franciák). Milyen jó lehet egy csomó ilyen klisével összefutni hétről hétre!
Persze az is igaz, hogy aki képes kivárni a felületes dumák végét, érdekes életeket és sorsokat ismerhet meg és a Facebook-on sokkal messzebb menően kapcsolhatja össze a nappalijában a világot.
