Virág óvodájában van német, angol és katalán csoport is, így aztán mindegyik nemzet kis kultúrájából csipegetnek egy kicsit a programok szervezésénél. Most például a német csoport szervezte meg a Szent Márton napi lampionos felvonulást.
Jó előre minden szülő megkapta három nyelven az eredeti német monda leírását, nehogy tudatlanul érkezzünk az alkalomra és persze kiosztották a ilyenkor szokásos ének szövegét is kottával együtt. Mint kiderült, ezeket a német szülők természetesen az anyatejjel együtt már magukba szívták, a többiek közül pedig csak mi vettük komolyan ezek tanulmányozását. Merthogy Virággal mi már itthon szerepjátékban eljátszottuk, hogy mi is történt Kr. U. 300 körül a “híres” Márton lovaggal és bőszen gyakoroltuk a német szövegű dalocskát is. A lapon még az is kérés volt, hogy mindenki vigyen magával házilag készített süteményt, innivalót és egy jó erős 60 cm-es fabotot, amire majd a lampiont lehet erősíteni. A házilag készített sütemény nálunk a kekszes csokigolyó lett, ezt is természetesen Virággal közösen készítettük, gyúrtuk a kis golyókat és aztán beleforgattuk színes cukordíszbe. Szóval nagy buli volt. 60 cm-es erős botot nem találtunk a környéken, így a túrabotunkat vittük helyette. A helyszínen kiderült, hogy ebből sem kellett volna nagy ügyet csinálni, ugyanis mivel a szokás szerint soha senki nem visz botot, az óvoda előre szerzett botokat…
Na, nem gond, ott álltunk teljes készültségben, mindenki kapott egy lampiont (papírból készítette a német csoport, a közepébe pedig gyertyát állítottak), aztán rájöttek a német óvónők is a nagy turpisságra! A helyzet ugyanis az, hogy ilyentájt Németországban már jó sötét van, így aztán tényleg nagy buli a lampionnal kódorogni a sötét utcákon. Barcelonában viszont este 6 és 8 között még nagyban zajlik az élet és nincs túl sötét. Hát mit volt mit tenni, nekiindultunk így is a nagy körútnak az óvoda körüli utcákon és énekeltük az “Ich gehe mit meiner Laterne…” éneket (legalábbis a németek és mi) a lelkes német gitáros apukákkal, akik között ruházat alapján voltak elvont Minnesänger típusúak és voltak szegecses öves rokkerek is – a közös csak az volt bennük, hogy nagyon szenvedtek attól, hogy lassú tempóban legalább negyvenszer kellett ugyanazt az éneket eljátszaniuk.
Miután visszaértünk az óvodába, jött a nagy evészet-ivászat, a terülj-terülj asztalra került ott minden, amit a különböző népek anyukái jónak találtak: túrótorta, darabolt ananász, olajbogyótál, sonka (lehet, hogy ezt egy lelkes spanyol apuka készítette…) és persze a mi kis golyócskáink. Ezután még lett volna valami kis előadás is Márton lovagunkról és közös éneklés, de ezek érdeklődés hiányában elmaradtak, a gyerekeket ugyanis jobban lekötötte a sokféle étel-ital és az, hogy rájöttek, hogyha elborítják a lampionokat, akkor a gyertya meggyújtja a papírkeretet és az egész nagy lángra kap, ami sokkal izgalmasabb, mint bármi más. A szülők gyorsan eloltogatták a kisebb-nagyobb tüzeket és mindenki gyorsan hazafelé vette útját. Persze ez is kultúrák szerinti megoszlásban történt: a németek és a hollandok már 7 körül indultak, mert ugye a gyereknek legkésőbb fél nyolckor ágyban a helye, a spanyolok szerintem még éjfélkor is ott buliznának, ha lehetne.
Hát, egy-egy ilyen alkalom azt hiszem, hogy többet mond az embernek a kulturális különbségekről, mint amennyit otthon bármilyen nemzetközi kommunikációs képzésen meg tudnak tanítani…
