Az én kis katalán csoportom

Max már említette fél szóban a Szent György napi szürreális élményemet, ami mindent összevetve tényleg nagyon mély benyomást keltett bennem. Mivel a katalánóra éppen San Jordi napján volt, ezért a tanárnő javaslatára a csoport nem a megszokott helyen, hanem a városi buli kellős közepén találkozott (a találkahely a híres Zürich kávézó volt, bár erre elég sokára jöttem rá, merthogy itt „cürih” helyett csak úgy katalánosan „zurik”-nak ejtik – itt nagy hátrány ám a némettudás így..).

A szokásos dél-amerikai későket kb. fél óráig vártuk, majd kis csoportokra oszolva próbáltuk beszerezni a tanárnő kérdéseire a választ: Mi volt a tavalyi év legkelendőbb könyve, mi lesz vajon idén a bestseller és vajon sikerül-e mindenkinek a saját nyelvén írt könyvet találnia a standokon... Én a kis dél-amerikai női alakulathoz csapódva indultam neki a nagy kihívásnak, de valahogy már az első standnál sikerült lemaradnom, mert őket annyira nem is érdekelték a könyvek, én meg keresgélhettem a magyar írókat... Nemsokára felbukkant ám a következő kis csoport: Ricardo (a Macskafogóból mondjuk a Safranekhez tudnám hasonlítani, amúgy középkorú spanyol), Antonio (szintén középkorú spanyol és kicsit – vagy inkább nagyon – olyan, mint Dustin Hoffmann az Esőemberben) és Christian, a csendes svéd fiú. Ez lett hát végül az én csapatom is, akivel nekiindultunk az utcáknak. Christian már az első pultnál talált svéd könyveket, így részéről letudta a közösségi feladatot, beült valahova kávézni, maradt tehát a szuper hármas. Ricardo, aki kb. úgy csodálkozott rá minden könyvre, mintha még csak a minap találták volna fel a könyvnyomtatást is, forgatta őket és a legnagyobb öröm akkor érte, amikor rálelt Pujol könyvére. Persze ez a kis „bódotság” is csak addig tartott, amíg nem derült ki, hogy ez tényleg egy író könyve és nem az egyik kedvenc focistájáé....

Antonio már járatosabb volt a könyvek világában, de minden standnál elmondta a biztonság kedvéért, hogy őt nem érdekli az irodalom, csak a történelem, mert az már legalább megtörtént, nem valami kitaláció...

Én pedig mindeközben keresgéltem a magyar írók alkotásait, amik még ide a nagy katalán fővárosba is eljutottak. Végül sikerült találnom egy Dragomán György könyvet – pipa.

Így sétálgattunk hármasban a tömegben, majd mikor már kezdett fogyni az idő, akkor még Antonio meghívott minket egy kávéra, ahol a kávézóban ücsörgő sok-sok katalán között barátaim fennhangon fejtették ki véleményüket a sóher, zsugori, rideg katalánokról. Sikeresen megmenekültünk azért a nép haragja elöl és már csak a visszaút volt előttünk, miközben Antonio és Ricardo egymásra licitálva mesélte el saját szívinfartusát, agyvérzését, kit hány perc alatt vittek kórházba, stb.

A téren a csoport még egyszer összeverődött, átbeszéltük a feladatokat, majd miután a csoport egyik része mindenképpen be akart valahogy kerülni a helyszíni TV közvetítésbe (és ezért persze mindent meg is tettek, ugráltak, fütyültek, stb.), akkor a tanárnő jobbnak látta lezárni a pénteki katalánoktatást és egy nagy Adéu-val hazabocsátotta a fura kis bandát.

A feladatot teljesítettük, a sokkot túléltük, de azért visszatekintve még mindig nem tudom, hogy valójában ott voltam-e és tényleg pár ilyen fura fazonnal töltöttem el az itteni szerelmesek napját vagy ez is csak egy irodalmi mű kitalált helyzete volt, esetleg álmodtam volna?

A négy éves nagylány

Múlt héten szülinapsorozatban ünnepeltük meg, hogy Virágunk négy éves nagylány lett. Először közösen megvettük a családi ajándékunkat neki: egy szuper biciklit. Aztán jött a nagy készülődés, csütörtökön az itthoni buli barátokkal és családjukkal, majd pénteken az iskolai ünneplés és hétvégére maradtak azok a barátok, akikekkel strandolással egybekötött utóbulin ünnepeltünk és persze otthonról is érkeztek a jókívánságok emailben, skype-on, telefonban.

Nagyon jó volt, élveztük még mi is a nagy mókát, Virág pedig teljesen odavolt, hogy milyen sok barátja van és milyen sok ajándékot kapott. A bohóc segítségével az is kiderült, hogy Virág ügyesen tud varázsolni, az osztálytársak pedig valahogy (...) megsejtették, hogy Virág kedvenc hercegnője most Tiana és egy csodaszép Tiana ruhát adtak Virág méretében neki. Hát, látnotok kellett volna, ahogy még azonnal a buli után magára kapta és futkosott a kistündér a zöld ruhában, zöld koronával... A gyerekek is élvezték a bulit, az anyukák először meglepve álltak a sok házi süti előtt, de aztán mindenki megtalálta a neki ízlőt és a fényképek segítségével még vissza is tudtuk nézni, hogy ki mennyit nassolt...

A képek magukért beszélnek, a bohóc annyira elvarázsolta a gyerekeket, hogy sokszor csak tátott szájjal várták a mágiát. Utána jött a lufihajtogatás, aztán pedig a nagy csata a sok lufikarddal.

Nekünk nagyon jó érzés volt így ünnepelni, hiszen a tavalyelőtti 3 fős, majd a tavalyi, szűk körű buli (5 gyerek + család) után igazán jó volt ennyi emberrel együtt lenni. Jó, hogy Virágnak ilyen sok barátja van, jó, hogy ilyen jó az anyukák csapata is, szóval örülünk, hogy sokan szeretik Virágot és minket. Egyszóval minden nagyon jó volt.

Megy az osztály - 2 napra!

Virágunk ma indult el élete első két napos osztálykiránydulására! Namost a helyzet az, hogy ő nagyon örült, készülődött, mi pedig egyre jobban izgultunk az utóbbi napokban. Vettük neki hálózsákot, meg kislámpát, becsomagoltunk mindent a részletes utasítás szerint (mindent zacskóba tenni, majd névvel ellátni, megadott helyre berakni), a készülődést ezzel le is tudtuk.

Ma reggel pedig családilag vonultunk a nagylánnyal suliba.

A szervezés nagyon kikristályosodott volt: gyerekeket adjuk be az osztályba egy kis zacskóval, amiben a tízóraijuk van, majd a szülők a hátitáskákkal/bőröndökkel várták az utcán a buszokat. Ez itt teljesen normális, hogy mintha éppen senkinek nem lenne munkahelye, időtlenül várakozik a csomagokkal, a szülők beszélgetnek, akiknek jut még hely, azok pedig fellendítik a kis utcai kávézó reggeli forgalmát. A buszok megjelennek, szülők bepakolják a csomagokat, majd jönnek kis kígyóban a gyerekek. Mindenki fotózza őket, anyukák sikítozva odarohangálnak hozzájuk, puszilgatják őket. Szóval akik eddig még nem értették, hogy milyen súlyos is egy ilyen 2napos kirándulás, azok a gyerekek is rájönnek, hogy itt valami turpisság van – őket bizony elviszik sok időre. Merthogy itt vannak az apukák, anyukák, néhányan sírnak. A gyerekek beülnek a buszba és még csak akkor jön az integetés: gyerekek bentről, szülők a járdáról integetnek, ugrándoznak.

Na itt már lehetett érezni, hogy azért nemcsak színház itt ez a móka, a szülők nagy része hatalmas buliként éli meg, hogy a gyereke nincs otthon, az anyukák félig sírva, de azért mosolyogva ugrálnak a szabadság érzésétől (nem mintha ugyanezt nem tehetnék meg bármelyik másik nap...): ki szabadságot vett ki a munkahelyén, ki strandolni megy, ki vásárolni fog egész nap. Estére mindenki persze gyertyafényes vacsorát tervez a férjével, vagy bulizni megy valahova.

Közben pedig azért kicsit mindig azon jár mindenki esze, hogy mit csinálnak a manók, mit esznek, alszanak-e, felkelnek-e éjszaka inni, megtalálják-e a ruháikat, stb....

Az első izgalmon már túl vagyunk: az iskolai intraneten már megkaptuk az első levelet, hogy a gyerekek épségben megérkeztek a farmra és nagyon tetszik nekik. Mivel még zárójelben, utóiratban sem volt szó arról, hogy valakinek – mondjuk Virágnak – valami baja lenne, így nyugodtak vagyunk.

Ja, és erre a farmra mennek kirándulni a gyerekek.

Az elhanyagolt blog

Kedves hűséges olvasóink néha bizony gondolhatják, hogy elnyelt minket a spanyol valóság vagy esetleg semmi sem történik velünk - holott valójában minden napra jut ám valami izgalom aminek következtében nem jut időnk számot adni róla...

ma van például Sant Jordi - azaz Szent György napja, amitől áll a bál városszerte és még Virág iskolájában is volt népünnepély. Persze azt is megemlíthehjük, hogy a suliban az osztály ma ünnepelte Virág születésnapját tortával, koronával és köszöntéssel. Vagy, hogy Zsuzsinak milyen szürreális terepgyakorlata volt a katalán-tanfolyam keretei között (erről talán még beszámol), esetleg, hogy mekkora kihívás volt ma megtalálnunk egymást a Zurich kávézó előtt (katalánul csak 'zurik').

szóval nálunk zajlik az élet, itt a tavasz és még nem tudtuk eldönteni, hogy ez a tavaszi fáradtság ami néha leterít minket esténként vagy pedig túl sok aktivitás.

Első családi biciklitúra

Virággal lepkét lehetett tegnap fogatni, ugyanis a négyéves születésnapi ajándékát mentünk el együtt kinézni és megvenni. Már hónapok óta álmodozott egy olyan lila vagy rózsaszín bicikliről aminek van pedálja is (ugyanis egy éve egy olyan bringát kapott aminek nincsen pedálja hanem lábbal kell lökni) és hátul kis kitámasztó-kerekek segítik a gondtalan száguldást.

Néhány boltban kellet csak megnézni és már előttünk is állt az igazi: rózsaszín-lila-fehér hercegnő mintákkal, kitámasztóval (aminek később lesz csak jelentősége) és egy baba-tartóval az ülés mögött amiben azóta Tigris végig is aludta az első biciklis éjszakáját.

Ma reggel pedig mivel szép idő volt, egyből el is indultunk első családi biciklitúránkra amellyel a Port Olimpic tengerparti fagyizó-kávézó és napsütésben ücsörgő teraszait vettük célba, és amelyen Virág olyan szépen bizonyított, hogy én már a kerékpáros Katalónia körtúrát kezdem gondolatban tervezgetni. Mi Zsuzsival a köz-bicikliken, Virág mint a villám hasít előttünk a kis lila-rózsaszín krúzeren és mellettünk lustán nyújtózik a délelőtti nap melegében a strand és a tenger - kell ennél jobb szombat délelőtti program? Persze kapott a kis versenyzőnk fagyit is és két nagy puszit mikor hazaértünk a több kilométeres csapatásból.

Azért van pár tanulság ilyenkor is, mint például, hogy csak azt mi gondoljuk, hogy a kitámasztó-kerekekkel ellátott gyermekkerékpár nem tud felborulni, no meg hogy a homokos egyeneten talajon a két oldalsó kerék remekül felemeli a hajtott hátsó kereket, Virág meg teper egyhelyben mintha csak szobabicikilje lenne.

Tigris is nagyon boldog volt (a képet Virág készítette)

Fergeteges buli készülődik

A tavalyi kis házi szülinapi buli óta sok minden megváltozott: Virág egy évvel idősebb lett (érdekes, hogy csak mi nem öregszünk..), iskolába kezdett járni, barátaink száma megsokszorozódott. És hogy mindebből mi következik??? Nemsokára lesz Virág 4 éves szülinapi bulija, ahova legalább 20-25 gyerek jön (+szülők és testvérek). Mivel ennyien nem férünk be a lakásba és most már a helyi szokásokat is jobban ismerjük, hatalmas szülinapi bulit szervezünk, hadd tudja meg a világ, hogy mulat a MAGYAR, küldöldön.. nem lesz bor, meg néptánc, viszont hívunk bohócot, hogy ő szórakoztassa a népet spanyolul és katalánul... Jó, mi?

Rövid hírekkel jelentjük majd, hogy hol tartunk. Kevés ugyan az idő, de minden meglesz jókedvűek leszünk, Virág pedig nagyon menő lesz, reméljük.

- A lista már meg is van, Virág összeírta, hogy kik jöjjenek...

- A házunk játszóházát már lefoglaltuk.

- Bohócot megrendeltük. Ő amúgy Micki Moco (nyers fordításban annyit jelent, hogy Takony Miki vagy mondjuk Fika Miki, Fika Mika....), aki többféle programjából a 2-est javasolta nekünk. Ebben lesz bűvészkedés, zenés show, a végén pedig fél óra lufihajtogatás...

- Egyelőre Hello Kitty tortában maradtunk Virággal, de ez még alakulhat, Max pedig hozza a PEPSI csodás rágcsálnivalóit és chipseit.

Aki akar, jöhet!

Új tanfolyam, új csoport, vannak még meglepetések

Elkezdődött a harmadik katalán tanfolyamom is, amit ezúttal hivatalos vizsga, az alapfok zár majd le. A tanfolyam a város teljesen másik végén van, így a heti kétszer kétórás biciklis edzés ezzel ki is lesz pipálva. A környék inkább gettós, az órát pedig a helyi szociális központ omladozó falú pincéjében élvezem még kb. 15 lelkes katalánul beszélni vágyó „bevándorlóval” együtt. A csapat itt is lelkes, a dél-amerikaiak aránya a már megszokott módon mondjuk 90% körüli a csoportban. Az első feladat oldódásképpen az volt, hogy mindenki mondjon pár kedvcsináló mondatot saját országáról, hogyha valaki el akarna a csoportból oda látogatni, akkor mit is nézzen meg.

A nyelvtanárok bevonási kísérleteit támogatandó egyből jelentkeztem is, és a dohos hideg pincében felfestettem szemük elé, hogy milyen csodás is a magyar gyógyvizekben ücsörögni, stb. Aztán rájöttem, hogy szavak ide vagy oda, valószínűleg szegények leragadtak az első mondatnál, amiben a Magyarország szerepelt, hiszen nekik ez valami olyan titokzatos távoli helynek tűnhet, mint nekünk valamilyen sosem hallott apró afrikai vagy ázsiai állam...

Ezután jött Maria, aki Peruba csábította volna a csoportot, ha nem ragad le annál a pontnál, hogy mivel az ő országa tengerszint felett nagyon magasan fekszik, ezért a legtöbb európai nagyon rosszul van, amikor megérkezik és bizony hogyha nem adunk magunknak pár napot, akkor még meg is halhatunk. De még ebben az esetben is, nagyon fog fájni a fejünk, szédülünk majd és nem nagyon tudunk figyelni az ország sok szépségére... Őt követte az equadori fiú, aki bizony nem kertelt, megmondta, hogy az ő országában nem leszünk rosszul, de az idegeneket nem nagyon szeretik, a nagyvárosban tuti, hogy kirabolnak és bárkinek bármi ruhánk, kiegészítőnk megtetszik, késsel kéri majd tőlünk. Ő viszont legalább egy konkrét utazási tippet adott: van ott egy kisebb vulkán, ami működik, de nem „annyira”, menjünk fel és egy útközben talált kidobott fadeszkán/ajtón csússzunk le a vulkán oldalán, ez állítólag nagy buli.

Hát igen, nem is olyan könnyű saját országunkat fényezni, ugye??? Most még mindenesetre nagyon kell gondolkodni, hogy Peru vagy Equador a jobb hely: szívinfarktusban vagy kés által elvérezni a nyaralásunkon...

A csoport itt amúgy nem túl erős, sem a katalánban, sem más téren: az óra egy jelentős részében arról folyt a vita, hogy Barcelona (ami ugye közvetlenül a tenger partján fekszik, azzal egy szintben) hány ezer méter magasan fekszik tengerszint felett. Két nagy tábor csapott össze: az 1500 és az 1800 méterre tippelők!!!! Ezt ugye nem hiszitek el??? Én először azt hittem, hogy csak nem jól értettem, hogy miről megy a vita, aztán amikor rájöttem, akkor azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy a címet tévesztettem el és valami más csoportba csöppentem.

Hát igen-igen, így mennek itt a dolgok, persze mindez még mindig felhőtlen, dél-amerikai jóhangulatban, nevetgéléssel.

Pár kilógó arc van (gondolom rajtam kívül): a svéd fiú, aki eddig a maga diplomatikus svéd távolságtartásával még csak figyelte az eseményeket, a senegali fekete fiú, aki öltönyben, ingben, nyakkendőben kicsit furán hatott a dohos pincében.

Itt aztán biztos lesz miről mesélni, jelentkezem még!