Max már említette fél szóban a Szent György napi szürreális élményemet, ami mindent összevetve tényleg nagyon mély benyomást keltett bennem. Mivel a katalánóra éppen San Jordi napján volt, ezért a tanárnő javaslatára a csoport nem a megszokott helyen, hanem a városi buli kellős közepén találkozott (a találkahely a híres Zürich kávézó volt, bár erre elég sokára jöttem rá, merthogy itt „cürih” helyett csak úgy katalánosan „zurik”-nak ejtik – itt nagy hátrány ám a némettudás így..).
A szokásos dél-amerikai későket kb. fél óráig vártuk, majd kis csoportokra oszolva próbáltuk beszerezni a tanárnő kérdéseire a választ: Mi volt a tavalyi év legkelendőbb könyve, mi lesz vajon idén a bestseller és vajon sikerül-e mindenkinek a saját nyelvén írt könyvet találnia a standokon... Én a kis dél-amerikai női alakulathoz csapódva indultam neki a nagy kihívásnak, de valahogy már az első standnál sikerült lemaradnom, mert őket annyira nem is érdekelték a könyvek, én meg keresgélhettem a magyar írókat... Nemsokára felbukkant ám a következő kis csoport: Ricardo (a Macskafogóból mondjuk a Safranekhez tudnám hasonlítani, amúgy középkorú spanyol), Antonio (szintén középkorú spanyol és kicsit – vagy inkább nagyon – olyan, mint Dustin Hoffmann az Esőemberben) és Christian, a csendes svéd fiú. Ez lett hát végül az én csapatom is, akivel nekiindultunk az utcáknak. Christian már az első pultnál talált svéd könyveket, így részéről letudta a közösségi feladatot, beült valahova kávézni, maradt tehát a szuper hármas. Ricardo, aki kb. úgy csodálkozott rá minden könyvre, mintha még csak a minap találták volna fel a könyvnyomtatást is, forgatta őket és a legnagyobb öröm akkor érte, amikor rálelt Pujol könyvére. Persze ez a kis „bódotság” is csak addig tartott, amíg nem derült ki, hogy ez tényleg egy író könyve és nem az egyik kedvenc focistájáé....
Antonio már járatosabb volt a könyvek világában, de minden standnál elmondta a biztonság kedvéért, hogy őt nem érdekli az irodalom, csak a történelem, mert az már legalább megtörtént, nem valami kitaláció...
Én pedig mindeközben keresgéltem a magyar írók alkotásait, amik még ide a nagy katalán fővárosba is eljutottak. Végül sikerült találnom egy Dragomán György könyvet – pipa.
Így sétálgattunk hármasban a tömegben, majd mikor már kezdett fogyni az idő, akkor még Antonio meghívott minket egy kávéra, ahol a kávézóban ücsörgő sok-sok katalán között barátaim fennhangon fejtették ki véleményüket a sóher, zsugori, rideg katalánokról. Sikeresen megmenekültünk azért a nép haragja elöl és már csak a visszaút volt előttünk, miközben Antonio és Ricardo egymásra licitálva mesélte el saját szívinfartusát, agyvérzését, kit hány perc alatt vittek kórházba, stb.
A téren a csoport még egyszer összeverődött, átbeszéltük a feladatokat, majd miután a csoport egyik része mindenképpen be akart valahogy kerülni a helyszíni TV közvetítésbe (és ezért persze mindent meg is tettek, ugráltak, fütyültek, stb.), akkor a tanárnő jobbnak látta lezárni a pénteki katalánoktatást és egy nagy Adéu-val hazabocsátotta a fura kis bandát.
A feladatot teljesítettük, a sokkot túléltük, de azért visszatekintve még mindig nem tudom, hogy valójában ott voltam-e és tényleg pár ilyen fura fazonnal töltöttem el az itteni szerelmesek napját vagy ez is csak egy irodalmi mű kitalált helyzete volt, esetleg álmodtam volna?
