Asturias - fotóriport

Világjárásunk - vagy inkább Spanyolország-járásunk - második felében Asturias tengerpartját és hegyvidékét jártuk be. Itt kicsivel többet voltunk mint Cantabriában és ezt is nagyon élveztük.

Képek csak egy kattintásnyira!

Asturias

Cantabria - fotóriport

Tegnap este hazaérkeztünk a nyaralásból, kicsit fáradtan a sok autózástól de feltöltődve és egy csomó képpel a fényképezőgépben. Hogy egy kis ízelítőt adjunk, íme egy fotó-riport a nyaralás első feléből, amelynek során Cantabria régiót fedeztük fel.

Cantabria

kommenteket-megjegyzéseket majd fűzünk azért hozzá, hogy teljes legyen az élménybeszámoló.
A képre kattints tehát és meg is nyílik a galériánk!

Nyaralunk!

ha véletlenül hiányoznánk valakinek, most ne Barcelonába képzeljen minket hanem Asturias-ba; nyaralunk ugyanis az Atlanti óceán partján, a Picos de Europa hegység lábainál. 

A spanyolok és a sorbanállás

Számunkra ugyan felfoghatatlan, de itt valamiért nemcsak elviselik az emberek a sorbanállást, de láthatóan élvezik is. Lehet, hogy összefüggésben van azzal, hogy szűkebb az a zóna, ahova idegeneket már nem szívesen engednek be, de minden esetre 1-2 órás sorbanállás meg se kottyan nekik még akkor sem, hogyha tűz a nap, vagy bezár éppen a múzeum, vagy még ezután sem férnek fel a vonatra, ők szívesen maradnak a sorban, beszélgetnek, nevetgélnek, mintha legalábbis egy árnyas nyugágyban üldögélnének jeges itallal a kezükben. Ja, és persze mindezt nem ám nyári ruhában, hanem hosszú nadrágban, hosszú ingben, esetleg kabátkában a 30 fokban… Van még mit tanulni tőlük ezen a téren!

Megszülettek a kispávák az állatkertben

Arról már írtunk, hogy bérletünk is van a barcelonai állatkertbe, így aztán rendszeresen látogatjuk is. Mindig sikerül azért valami újat felfedezni, megnézni, amitől aztán még mindig nagyon szeretünk beugrani ide. A héten például átalakították a delfin showt és az eddigi sok-sok páva mellé megszülettek a kispávák is, így most már tényleg lépten-nyomon pávába botlik az ember. Ja, és létezik fehér páva is, csak ez olyan bújkálós fajta, hogy a bokrok aljában kell keresni…

Casa Batlló – avagy Gaudi újra

Az már biztos feltűnt nektek is, hogy Gaudi nekünk nagyon bejön. És eddig még nem sikerült olyan alkotást megnéznünk, ahol kiábrándultunk volna, vagy ne mosolyodtunk volna el a játékos megoldások láttán. Hát, így voltunk a Casa Batlló-val is. Azt láttuk, hogy sor áll általában a jegypénztárban, azt is sejtettük, hogy nem véletlenül… De hát mire is jók a vendégek Magyarországról, ha nem arra, hogy velük bejárjuk (vagy újra és újra bejárjuk) a látnivalókat. Tehát a családnak köszönhetően ide is eljutottunk és csak azt bántuk meg, hogy a lakáskeresésnél ezt a kecót nem mutatták meg, mert lehet, hogy inkább itt laktunk volna.

Ezt ugyan inkább látni kell, de azért pár szóban mégis: egy teljesen szokványos főutcai ház átalakításával bízta meg a háztulajdonos Josep Batlló  Gaudit, aki teljesen átvarázsolta a házat a saját stílusa szerint. Eltűntek az egyenes falak, vonalak, megjelentek a színek, a játékos kis ötletek, amelyektől ez aztán tényleg egy kis varázsházikó lett. Gyönyörű kerámiák, színes ablaküvegek, csigavonalak, fafaragások jelentek meg és Gaudi akkoriban állítólag teljesen úttörő technikákat hozott be az építészetbe: a lakás folyamatos levegőztetését, hűtését-fűtését, a modern kandallót és kéményeket, a víztárolást és egyéb, ma már természetesnek tűnő kis apróságokat. Itt már pár szót hallottunk arról is (a jegyhez adott audioguide-nak köszönhetően), hogy a munkálatok nagyon lassan haladtak, mivel minden egyes csempe, kő, fadarab elhelyezésénél Gaudi személyesen is ott volt és minden csak úgy kerülhetetett végleges helyére, hogyha ő is jóváhagyta. Talán épp ezért nem nagyon lehet egyik művét sem befejezettnek tekinteni, mert így aztán egy ház átalakításan is sok-sok évet vett igénybe és itt még az önkormányzattal is összetűzésbe került a mi Gaudink, merthogy csak kész terveket tud jóváhagyni egy építési osztály, de hát ki várhat teljesen kidolgozott, részletes építési tervet egy Gauditól??? Ezt gyorsan áthidalta a mi zsenink egy egyszerű skiccel, amit a helyiek elfogadtak, ő meg aztán csinált, amit akart. És azt hiszem, hogy ma már senki nem bánja, hogy nem a szabályoknak megfelelően építették meg. Azért arra is kíváncsi lennék, hogy mit is kezdene szegény Gaudi a híresen rugalmas magyar építési szabályokkal... 

(Gábor, köszi a képeket)

Az elalvás művészete

Virág nagyon aktívan éli kis életét és ez mindig is így volt, hosszúak és aktívak vele a nappalok és hiába fáradt, állandóan töri valamin a fejét.  Már pár hónapos korában sem volt könnyű nála az elalvás, mindenféle praktikákat kellett bevetni és persze minden okos könyvet, cikket elolvastam ezügyben, de nekünk valahogy mégsem sikerült rájönni a szuper megoldásra. A “hagyjuk ordítani” módszerrel (első nap persze sokat fog sírni, ordítani a gyerek, de ez állítólag egyre rövidebb lesz) is próbálkoztunk, de nyáron a szomszédok kérdeztek rá reggelente, hogy nyúztuk-e éjszaka a kis Virágot vagy mi baja volt, télen, meg mi nem bírtuk zárt ajtónál, utazásnál pedig nem volt képünk különböző szállásokon az éppen nyaralásukat töltőket ezzel szórakoztatni, így mindig abbamaradt a próbálkozás és addig soha nem sikerült eljutni, hogy az ordítás fél óra alá menjen. De hát ki az, aki ezt bírja? Szánom, bánom, én nem…

Szóval, akkor kezdődtek a kis praktikák: Anyu első javaslata, hogy rakjunk egy kis takarót a fejére (nem fullasztás céljából..) bejött és Virág kis korában sokszor úgy tudott csak megnyugodni és nem a külvilágra figyelni, hogy egy kis takaróval a szemét letakartuk és így pár perc alatt elaludt. Aztán jöttek a további próbálkozások és mindig más működött vagy éppen nem.

Amióta Barcelonába költöztünk, a helyzet rosszabbodott, de persze az első hónapban a szállodában próbáltuk nem felordítani minden este a házat, így maradt az elalvás helyett a szórakozás. Már a mostani lakásban Virág már nem nagyon akart leszokni az órákig tartó mesékről, beszélgetésekről. Keztük az esti programot a fürdéssel, aztán jött az esti tejcsi, utána a mese, az imádkozás és onnantól kezdődött az őrület. Mert ugye már az imádkozás is nagyon érdekes, mert a családtagokat mikor sorra vettük, akkor nagyon érdekes volt azon gondolkodni, hogy vajon ki mit csinál, stb, de utána meg aztán jöttek már az elvontabb történetek és témák, hogy “Amikor kislány voltam, akkor kórházba vitt mentő és sírtam, de doktor bácsi adott sok játékot és együtt játszottunk, meg adott szurit…” Hát, ilyen ugyan nem történt, de azért érdekes…

És akkor jött megint Nagymama és a szuper kipróbált régi módszerek. Egyszer itthon hagytuk Virágot vele este és láss csodát, mire hazajöttünk Virág teljesen nyugodt volt már korán és ugyan nem aludt még el, de pár perc múlva minden mese nélkül ez is megtörtént. Kérdeztük is gyorsan, hogy mi a módszer! És kiderült, hogy az egész mögött egy kis történet húzódik, amit Nagymama elmesélt Virágnak és Virág belátta, hogy jobb, hogyha hamar elalszik: Volt egyszer Petike, aki nem akart elaludni gyorsan, hangoskodott és játszott a játékaival. De a játékok nagyon fáradtak voltak és már alig bírták, Petike mégsem hagyta abba a játszást, anyukája hiába figyelmeztette, hogy a játékok már fáradtak. Petike aztán másnap hiába akart játszani a játékokkal, a játékok ki voltak purcanva és nem lehetett velük játszani.

A lényeg, hogy azóta Virág ezt nagyon átgondolta, mérlegelt és már egy hete gyorsan és szinte egy szó nélkül, csöndben elalszik, nehogy a játékok ne tudják magukat kipihenni.

Reméljük, hogy még legalább őszig kihúzzuk ezzel a történettel és akkor majd otthon nagymamától kérünk egy újabb csodamódszert…

Poble Espanol

A Poble Espanol, azaz spanyol falu az 1929-es világkiállításra készült azzal a céllal, hogy egy helyen mutassa be Spanyolország különböző vidékeinek jellegzetes épületeit, építészeti stílusjegyeit. A gondolat hasonló, mint az otthoni Skanzennél, addig bolyonghatunk a girbe-gurba utcácskákon az eredeti épületek másai között, míg lábunk bírja és míg nem telítődünk. A spanyolok véleménye nem egyértelműen pozitív a látványosságról, mert a drága bérleti díjak mellett csak kevés olyan látnivaló van, amit eredetileg terveztek és amelyek az épületek mellett bemutatták volna a különböző mesterségeket (üvegfújó műhely, cipész műhely, stb.). Ehelyett aránylag drága éttermek és kávézók vannak itt-ott, de az egész kicsit mégis műnek és kísértetvárosnak tűnik.

Aki viszont szívesen nézeget különböző épületeket, szereti a kis ablakocskákat, különleges ajtókat, ereszeket, az mindenképpen szánjon erre pár órát. A bejáratnál kapunk kis térképet, ami alapján be tudjuk azonosítani, hogy éppen egy andalúz kis faluból varázsoltak nekünk ide egy házikót vagy éppen Aragónia egyik főteréről láthatunk önkormányzati épületet. Azért szerintem mindenképpen érdemes előtte felszerelkeznünk egy Spanyolország térképpel, mert így jobban megérthetjük, hogy az adott tartomány Északon vagy éppen Délen van, tengerparti vagy inkább hegyvidéki (ami amúgy az épületek alapján is sejthető) vagy vegyünk audioguide-ot vagy jelentkezzünk idegenvezetésre. Ha kellően felkészülünk és a térképen kívül azért rendelkezünk némi többletinformációval a régiókról, akkor viszont röpke pár óra alatt “bejárjuk” egész Spanyolországot. Viva Espana!

Virág és a szerepjátékok

Sokan kérdezitek, hogy mi a helyzet Virággal, mit csinál mostanában? Hát, különböző emberek bőrébe bújva éli életét: azt már megszoktuk, hogy ő a tigris anyukája, akit mindig megszül, aztán etet, fektet, altat és még az is megtörtént már többször, hogy ő volt a Kriszta fodrász (a család budapesti mesterfodrásza), de most új, “belvárosi” szerepek bukkantak fel. A minap például a kis takaróját a fejére borította, meggörnyedt háttal egy botot vett a kezébe és úgy jött oda hozzám, hogy: “ Öreg néni vagyok, fáj a lábam, kérek pénzet”. Ezt már ugye a metrón sikerült kifigyelnie és most így hogy jól megfigyelte, itthon elő is adta. Mivel nagyon élethű volt, már szinte nyúltam is egyből a pénztárcáért, amikor az jutott eszembe, hogy azért ezt a vonalat mégsem lenne jó a gyerekben táplálni és kibontakozni hagyni, úgyhogy inkább elbeszélgettünk az öreg nénik lábfájásáról és a rendes munkákról.

Világkiállítás 2008 - Zaragoza

Múlt hétvégén fogtuk magunkat és péntek délután elindultunk Zaragozába megnézni a világkiállítást. Útközben túl sok érdekesség nem történt, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy kopár, kihalt sivatagos tájat néztünk 300 km-en keresztül, illetve áthaladtunk a Greenwich-i délkörön (nullmeridián). Ezután meg is érkeztünk Zaragozába, ahol Barcelona után az utcák zártsága, sötétsége, komorsága tűnt leginkább fel, ami egy aragón katonai székhelynél nem is meglepő. Este  még gyorsan bejártuk a várost, megnéztük a főbb nevezetességeket és Virág nagy hévvel vetette bele magát a főtéri szökőkút vizébe.

Zaragoza 2008

Reggel már izgatottan vettük az irányt a világkiállítás felé, mivel ilyen kiállításon még nem jártunk soha. A világkiállítás témája idén: A víz és a fenntartható fejlődés. A főbb látnivalók és programok ezek köré csoportosulnak: sok olyan épület van, amit kifejezetten erre az Expora építettek ismeretbővítés céllal (ilyenek mondjuk a víztorony vagy a pavilonokkal befedett híd az Ebro folyón vagy mondjuk a “Szomjúság”, “Vízi városok”, Extrém vizek pavilionok), és persze mivel világkiállítás, ezért vannak az országpavilonok, ahol a részt vevő több, mint 100 ország mutatkozik be valamilyen módon kapcsolódva a főtémához és persze van sok-sok szabadtéri helyszín is, ahol a nagy meleg ellenére tömegek élvezik a vízi játszótereket, vadvízi evezést és egyéb érdekes programokat.

Nekem az ‘expo’ szóról a BNV kiállításai jutnak eszembe, ahol egy nagy hangárban meg lehet nézni ezt meg azt, maximum pár óra alatt. Standok vannak ahol ingyenes szóróanyagokat lehet összeszedni, és ha nem akarnak semmit ránksózni, akkor a belépő drága. Hát ez egy egészen más élmény volt, egy hihetetlen nagyságrenddel magasabb színvonal és tematika. Két nap alatt persze nem sikerült mindent végigjárni, talán 3 nap alatt reális ha nincsen velünk Virág és nyitástól zárásig nyomulunk mindenfelé. Befogadni akkor is reménytelen ennyi újat, meglepőt és sok információt. Azzal mentünk oda, hogy hát nézzük csak meg mi ez… és tömegiszonyom ellenére végig tudtam élvezni a közel 40 fokban (Max).

Annak akinek heti- vagy a teljes Expóra szóló bérlete van belefér, hogy az auditoriumban szervezett mindenféle tudományos konferenciára is beüljön ahol az expo alaptémájáról tudhat meg sokmindent. Esténként persze több helyszínen koncertek és mindenféle előadások várják azokat akik nem fáradtak el eléggé nap közben.

Csak néhány kép és benyomás, ami érhet minket, ha itt járunk:

• Sétálunk a járda felett elhelyezett és vízpárát befújó kis alagútban – azért ez látványnak sem rossz, de a 40 fok körüli melegben kifejezetten hasznos is
  
• Mindenféle kreatívan kitalált és összehangolt szökőkútban lehet ugrándozni a gyerekeknek
  
• Ha belépünk Tunézia pavilonjába, akkor egyszer csak egy igazi bazárban találjuk magunkat, aminek a vízhez ugyan semmi köze nincs, de legalább nagyon hangulatos és nagyon helyi
  
• A Zaragoza-i faliszőnyeg múzeum úgy népszerűsítette a kiállításon a múzeumot, hogy egy hatalmas terem minden oldalát vízszintesen és függőlegesen is feltöltötték termőfölddel és beültették élőnövényekkel, közöttük víz csörgedezett és az egyik falra azért kedvcsinálónak kiakasztottak egy faliszőnyeget. Ez valami elképesztően jól nézett ki.
  
• Aragónia épületében (ennek tartományközpontja Zaragoza) a lifttel felröpítettek minket a negyedik emeletre, ahol kis képekben mutatták be a tartomány főbb látnivalóit (és itt valahogy nem a kopár, sivatagos tájat emelték ki, amit mi útközben láttunk…), aztán a lépcső felé tereltek minket és már-már azt hittük, hogy ennyi volt a kiállítás, amikor jött a nagy durranás: az also három szint egybe volt nyitva és mint egy óriási barlangban, falak, csörgedező patak, kis szigetek között sétáltunk, miközben minden oldalon óriási kivetítőn gyönyörű film ment Aragóniáról. A sötétben minden kis szigetecskén a földön heverésző emberek élvezték a sötét, hűvös teremben a filmet.
  
• Az első épület a vízcsepp alakú, 73 méter magas “víztorony”, ahol a földszinti ismeretterjesztő szint után az épület oldalán belül csigavonalban felhaladva kell megtenni kb. 1 kilométert, majd ugyanennyit le. A csigavonal  belsejében hatalmas űr tátong, amiben egy óriás vízcseppet formázó szobor (kb. 23 méter nagyságú) lóg több emelet magasságban, halkan pedig csobog a víz. Ezt leírni nehéz, mégis valahogy nagyon jól ki van találva és a végén mégis azt mondja az embert, hogy megérte jó pár kilometert mászni azért föl és le, hogy tulajdonképpen egy nagy vízcseppet lássunk lentről, majd fentről.
  
• Megtudhatjuk a kiállítás közben a különböző pontokon azt is, hogy születésünkkor testünk 85%-a víz, ami aztán öregkorunkra 50%-a csökken le…, vagy azt, hogy a világ vízfelhasználásának kb. 70 %-a mezőgazdasági, ahol ráadásul a felhasznált víz majdnem fele teljesen kárba vész a nem megfelelő öntözési technológiák miatt és a háztartásokban felhasznált vízmennyiség csak 8%. De nagyon érdekes az is, hogy míg egy microchip elkészítéséhez 30 liter víz elegendő, egy kg almához 60 liter, egy kg ananászhoz 120 liter, egy kg vaníliához 30.000 liter és egy kg fahéjhoz 300.000 liter vízre van szükség!
  
• Az Ománi pavilonban egy hatalmas teremnyi maketten mutatták be egy fény- és hangeffektusokat felvonultato show keretein között, hogy miképp használják fel az esővizet a sivatag peremén
  
• A Fülöp szigetek pavilonjában rengeteg gömb között úgy éreztük magunkat, mint Vizipokéknál vendégségben
  
• A Dél-Koreai pavilonban rengeteg régi amfora volt szabályos sorokba rendezve egy teremben, amelyek fölé hajolva érintőképernyőkkel navigálhattunk végig különböző filmeket a vízről
  
• Az osztrák pavilon már annyira elvont volt, hogy nem sok értelmét láttuk
  
• A svájvi pavilonban egy vízesés alá képzelhettük magunkat amit egy különleges audiovizuális installácioval értek el többé kevésbbé. Jópofa volt, de az üzenet nem vettük annyira. Viszont volt egy terem ahol WC lehúzókkal lehetett képernyőket aktiválni
  
• A marokkói pavilonban mindenhol víz csörgedezett, olyan volt picit, mint az Alhambra, és persze észak-afrikai motívumok mindenfelé
  
• Zaragoza város pavilonjában mindenféle képek mozogtak a plafonra rögzített sineken, így állandóan változó volt a kiállításuk
  
• A Vietnámi pavilon gagyi volt
  
• A kínai pavilonban megtudtuk, hogy a kövezkező expó 2010-ben Shanghai-ban lesz
  
• És hát megkerestük persze a magyar pavilont is. Gondoltuk, hogy biztos lesz nagy bemutató a díjnyertes ásványvizeinkből, meg a híres gyógyvizekről, ha már a víz a téma. A pavillonban ugyan volt szó ezekről, de sajnos nagyon csak néhány kiírás volt és egy kis tavacska, ami a hévizi tavat akarta volna a tavirózsákkal bemutatni. Nagyon szegényes volt a kiállítás, pedig itt aztán tényleg nem a pénz hiányzott, hanem az ötlet és a kreativitás.. Láttunk olyan szegény kis szigetcsoportot bemutató pavillont, ahol pár monitor volt csak kihelyezve, amiken különböző videókat lehetett megnézni, de minden monitor egy gumiszalagokkal elhatárolt kis szobában volt felállítva, amitől iszonyatosan hanagulatos volt az egész. És ez aztán biztos nem került sok pénzbe. Sajnáltuk nagyon, hogy a saját kis országunkra ebből a szempontból nem tudtunk büszkék lenni, de hát ez van. Minden esetre jól megleptük a pavillonban ülő magyarokat, amikor magyarul szóltunk hozzájuk! (ezek szerint nem túl sok magyar ugrott ki Zaragozába a nyáron) A 2010-es Shanghai-I világkiállításon remélhetőleg jobban fogunk szerepelni, ott a magyar pavilonban az egyik fő látványosság a magyar gömböc lesz: http://www.delmagyar.hu/belfold_hirek/a_gomboc_kepviseli_hazankat_a_sanghaji_vilagkiallitason/2061802/
  

-    

Akit esetleg érdekel és még valahogy belefér az idejébe, szeptember 14-ig nyitva vannak a kapuk, érdemes ide beugrani. A következő világkiállítás amúgy 2010-ben Shanghai-ban lesz “Jobb város, jobb élet” témával, 2012-ben Jeosu-ban (Korea) “Élő óceán és partok”, majd 2015-ben már kicsit hozzánk közelebb, Milánóban járkálhatunki megint az országpavilonok között.

Egy kicsit utánaaolvastam a világkiállításoknak, mert őszintén szólva csak néhány nagyobb épület jutott eszünkbe, hogy azt is valamilyen világkiállításra építették: Eiffel-torony, Prater, Poble Espanol stb. Kiderült, hogy már 1851 óta rendeznek ilyen kiállításokat, az első Londonban volt. Arra nem sikerült rájönni, hogy milyen gyakran rendezik a világkiállításokat, mert van, amikor évente, aztán van, amikor 5 év kihagyással jön a következő. Az is teljesen véletlenszerű, hogy hol kerül megrendezésre egy kiállítás: eleinte néhány kiállítás volt Európában, aztán csak ritkábban és volt, hogy 34 évig egyszer sem jött Európába Expo. Afrikában soha nem volt még, Ausztráliában is csak egyszer. Ázsia az utóbbi években feljönni látszik, mert 1970-es első kiállítás óta már a hetedik lesz majd 2010-ben náluk. Szám szerint Európában és Észak-Amerikában eddig ugyanannyi kiállítás volt 19-19. A céljuk ezeknek eleinte  a legújabb technikai vívmányok bemutatása volt, aztán mindig valamilyen világot érintő téma keretében szervezték meg őket, mint most is a Víz és a fenntartható fejlődés.

Mindent összevetve szerintem mindenképpen érdemes egy ilyen kiállításra elmenni, ha éppen útba esik (ha nem, akkor menjünk arra), mert teljesen elröpíti az embert egy másik világba, más országokba, más kultúrákba, kitekintünk saját kis beszűkült látószögünkből és hirtelen rájövünk, hogy ugyanazt mennyire másképpen tudja másvalaki érteni, látni, megjeleníteni. Hátborzongató érzés újfajta technológiákat látni, kreatív és interaktív kütyüket próbálgatni és ezek segítségével pár óra, pár nap alatt sok-sok országot szinte beutazni. Rájövünk, hogy milyen pici kis porszemek vagyunk, hogy mennyi mindent nem tudunk és hogy mekkora csoda a világ és ami benne van.