Lassított Felvétel

Gyönyörű időnk volt a hétvégén, ami azért is volt külön öröm, mert az egyik nem túl messzi természetvédelmi területre látogattunk el egy őszi hétvégére. Par bácsi fedőnevű kollégám és családja jöttek velünk (ez két hozzánk hasonló méretű felnőttet és Virágnál kisebb két gyereket takar), és akárhogyan is néztük felhőt egyet sem láttunk. Célpontunk a Garrotxa nemzeti park volt, ahol ilyenkor sok a kiránduló és hegyekben hétvégéző, és amiről már sok jót hallottunk innen-onnan. Így utólag fura, hogy eddig még nem vetődtünk el arra, annyi a szép látnivaló és kellemes kirándulóhely. A környék jellegzetessége az, hogy egy vulkanikus hegység öleli körül, több szépen fennmaradt kráterrel és kúppal.

Na erre ügyesen rádolgoztak a helyiek, és például a környék gasztronómiai jellegzetessége a 'vulkanikus konyha', ami a magyar szokásoktól eltérően összefogja a jobb éttermeket, akik egy egyesületbe tömörülve dolgoznak azon, hogy az amúgy sem rossz éttermeik még jobbak legyenek (ne gundelre gondoljon senki, átlag kis vendéglőcskék, átlag áron és átlagon felüli minőséggel). - tessék az 'éttermek' menüpontra kattintani, a balról a negyedik srác konyhájában ettünk szombaton - igen finomat.

Aztán kirándulni is jókat lehet, Virágnak tetszettek a kilátók és a vulkánok, csak azt tudta nagyon nehezen feldolgozni, hogy akkor ha most alszik a vulkán akkor vajon felébred-e reggelre, és ha felébred akkor mi lesz. Próbáltuk elmagyarázni, hogy ezek a vulkánok nem ébrednek fel olyan gyakran, és még ha hangosan beszélünk is mellettük, nem hallják meg - de azért biztos ami biztos ő félt egy kicsit elalvásnál. Végsősoron igaza van, a forró láva és kénköves hamu-eső nem tréfadolog.

Szállásügyben ismét a falusi turizmus mellett tettük le a voksunkat, most egy középkori kis templomocskához tartozó iskolaépületből átalakított Casa Rural volt az otthonunk. Nagyon szép helyen, stítusosan össze-vissza falakkal, gerendákkal és szobákkal - és ami a legjobban esett: este kellemes fűtéssel. Hát igen, itt a hegyekben bizony este lehűl a levegő hiába lehet nap közben egy szál pólóban szaladgálni, este mikor az argentín hús-sütéshez beöltöztem bizony polárt is húztam a pulóverre.

A Pireneusok lábainál elfekvő vidéken egyébként a húsételek dominálnak, no ezt sikerült megfejelnünk egy kis Argentín barbecue-val, amihez mint megtudtuk az a számítási alap, hogy fejenként fél kiló hús dukál. Persze nem akármilyen, hanem Argentínából hozatott speciális marhahús, olyan vágási technikával ami számunkra teljesen ismeretlen. Hát igen finomra sikerült még akkor is ha úgy éreztem a tüzezés után mintha szénégető-parfümmel hintettek volna be. (ja és azért Argentín, mert Svéd kollégám onnan importálta a feleségét)

Érdekes volt az Olot-i őszi vásár (őstermelők, festők meg a szokásos trendi cuccok mellett két napos fesztivál programokkal), az ősbükkös ahol sétáltunk egyet és természetesen jópofa egy másik családdal együtt lerohanni ezeket a helyeket. Virág nagyon élvezte, hogy más gyerekekkel játszik egész nap, mi meg azon mosolyogtunk, hogy magunkban egy nap alatt több dolgot szoktunk megnézni, mint így együtt két nap alatt. Persze amikor gyönyörűen süt az őszi nap, akkor nem esik rosszul ücsörögni egy szép parkban vagy hegyoldalon amíg mások utolérik magukat.

Indiai vacsora

Tavaly nyáron jártunk Hollandiában Max egyik indiai kollegájáéknál, akik vacsorával egybekötött vendégségbe hívtak meg magukhoz minket. Nagyon jól éreztük magunkat és maguk kis 8-9 fogásával degeszre tömtek minket. Az lehet, hogy nem volt hús, csak rizs, meg zöldségek, meg persze édesség, de a végén már az is fájt, hogy levegőt vegyünk.

Hát, ilyen előzmények után merészeltük meghívni most hozzánk Venkat-ot vacsorára, hogy ha már itt van Barcelonában, akkor mégse egyedül menjen étterembe.

És akkor jött a kérdés: most akkor mit is adjunk neki enni? Annyit tudunk, hogy csak indiai kaját eszik, bárhova megy, ezeket részesíti előnyben, a rizst is rizzsel eszi és persze semmi hús. Ja, és a felesége valószínűleg elég profi a konyhában, mert főzőblogot is vezet. Na, hát ennyi tudás ahhoz ugyan elég, hogy beparázzak, de aztán összeszedtem magam, hogy azért ne süljünk fel teljesen.

Első ötlet: nézzük végig, hogy mit szoktunk enni, ami jó, ami bevált. Eredmény: némi átalakítással jöhet a tárkonyos csirkeleves (csirke nélkül, sokféle zöldséggel) és kis átalakítással a töltött cukkinik. Tehát ez a vonal már nem rossz.

Második ötlet: nézzük át, hogy milyen a vegetáriánus indiai konyha. Eredmény: nem sok közünk van hozzá, a felhasznált fűszerekből a környéken csak curry kapható és kész. Az egyik desszertjüket viszont már más néven én is csináltam régen, szóval az jöhet. És különben is, nincs annál cikibb, mint amikor felismerhetetlenül készítek el neki egy indiai ételt. Én biztos nem kívánnám, hogy vendégeljenek meg ők minket paprikáscsirkével…

Harmadik ötlet: tettessük kissé hülyének magunkat és vegyük az összes “keleti” országot egy kalap alá, így mossuk össze a thai, vietnámi és indiai ízeket. – ebből lett a sült tojásos rizs

Negyedik ötlet: tudjátok mit, majd kitalálok én nektek finom indiai ízeket – így született meg a currys karfiolpüré (hú, nekem nagyon ízlett) és a paradicsomszószos bab (na, ez aztán szupertalálat volt)

És akkor íme a végső menü, amit sikerült a fentiekből összegyúrni:

Tejszínes tárkonyos zöldségleves

A főfogás sok kis tálkából állt, hogy azért ne maradjunk le a náluk fogyasztott 8-9 fogástól: rizs, tojásos rizs, paradicsomszószos bab, töltött cukkinik (mivel is? – ja, persze rizzsel, haha), kagylótészták padlizsámkrémmel töltve és a csodás currys karfiol.

Na, meg kell, hogy mondjam, hogy elég jó lett ez az indiai ízlésvilágnak megfelelő, de igazából egyáltalán nem indiai vacsora.

Jaj, és a desszertről már majdnem meg is feledkeztem: először kókusztejes “ragadós” rizst találtam ki mangóval körítve. Régebben már csináltam ilyet, de nem is írtam a blogon róla, mivel annyira macerás volt és nem is lett igazán nagyon különböző egy mangódarabokkal körített tejberizstől, ezért nagyon haragudtam is rá. De most kapott tőlem még egy esélyt! Kókusztej helyett kókusztejszínnel kevertem ki a hagyományosan megfőtt tejberizst és így valami

iszonyúan finom intenzív kókuszíze lett. Ezt körítettem apróra vágott mangóval és a tetejére jött egy kis pirított kókuszreszelék.

És ez már így elég is lett volna, de nem tudtam elszakadni a sült banán gondolatától, amit az egyik távol-keleti könyvben láttam. És milyen jó, hogy nem! Képzeld el, hogy beleharapsz egy kissé karamellizálódott, roppanós, de utána gyorsan omlós bundába, aminek a közepén a krémesre sült forró banánmassza fogad! Nagyon édes, de iszonyatosan finom! Túl későn jutott már eszembe, de ehhez nagyon finom lett volna még egy kis vaníliafagyi… Majd legközelebb.

Lehet, hogy Venkat és családja Barcelonába költöznek. Nem tudom, hogy akkor mi lesz velünk, de most már állok elébe a kihívásoknak, akár indiai ízekkel is!

Amúgy a vacsora nemcsak az ételektől volt sokszínű, de nagyon élveztük a beszélgetést az indiai és az európai kulturális különbségekről. Gondolatban végigjártuk Venkat elbeszélése során, hogy hogyan is házasodik össze két teljesen normális indiai fiatal manapság, hogyha a házasság nem Love marriage (szerelmi házasság), hanem Arranged marriage (a szülők által elrendezett házasság). És míg mi itt Európában nem győzzük hallgatni és követni a kreativitást célzó pedagógiai tanokat, náluk ez egyáltalán nem is cél. Számukra érthetetlen a gyerekek szabad alkotása, fantáziájának fejlesztése, ők a fejlődést számokban mérik: hány angol szót tud már a gyerek felsorolni, mennyi angol kérdésre tudja az előre meghatározott választ és hány másodperc alatt képes kirakni egy ennyi és ennyi centiméteres puzzle képet.... Meglepő, ugyanakkor a számok, tények (később informatika) terén valószínűleg tényleg versenyképesebbek, mint mi.

Rövid iskolai jelentés

Telnek-múlnak a napok az iskolakezdés óta és Virágunk még mindig lelkesen ugrik reggel ki az ágyból és már rohanna is iskolába, akár még hétvégén is! Szinte hihetetlen, hogy mekkora a változás nála, nagyon élvezi, hogy sokat és sokfélét tanulnak, hogy hullahopp karikákkal kell tornázni, hogy busszal viszik őket uszodába. Állítólag már elkezdett az iskolában katalánul és spanyolul is beszélni (itthon már előtte is a spanyoloktól megtanult módon, pörgősen és másodpercenként minimum 100 szóval nevelte, szidta a babáit…).

Úgy tűnik, hogy senki és semmi nem tudja Virág kedvét szegni most iskola téren. A terem előtti folyosón elköszön és hátra sem nézve rohan be a terembe, hogy vajon milyen móka készülődik aznapra. Délután pedig még órákkal az iskola után is folyamatosan meséli az aznapi kalandokat. Múlt héten elkezdődött az úszásoktatás is, persze minden gond nélkül ment ez is. Amikor a sokadig sikertelen próbálkozás után végül a Decathlonban beszereztük az úszósapkát, fürdőruhát és kis hátizsákot, akkor kicsit tartottunk tőle, hogy majd minden gyerek ugyanolyat vesz, de végül szerencsére csak Virágnak volt ilyen táskája. Viszont kuncogva mesélte, hogy “Anya, jót nevettem, mert az öltözőben kiderült, hogy minden lánynak egyforma úszósapkája van!” – azt tehát mindenki ugyanott vette.

Az óvodában volt egy nagy szerelme is Virágnak: Lorenzo, a göndör szőke hajú kisfiú, de ő mostanra kiesett a pikszisből, mivel másik iskolába ment. Most van helyette Alvaro! És ez nem vicc, nem az egyik szappanoperából ugrott ki! Szóval hogyha így mennek tovább a dolgok, akkor belőlem meg Donna Susanna, Maxből pedig Don Max lesz és boldogan élünk a haciendában, míg meg nem halunk, mindez persze a kis Florecita (Virágocska) jóvoltából!

Szóval az iskolában megfigyelt és megtanult dolgok máris kicsit háttérbe szorultak, mert most Alvaro a sztár! Múltkor állítólag beütötte kicsit az ujját, emiatt pár napig nagyon aggódtunk és folyamatosan arról beszéltünk, hogy vajon fáj-e neki és hogy gyógyulna meg leginkább. Meg kell bolondulni! Mi lesz itt kérem később??

Kedves Mikulás, hát ezek közül kellene választani...

...már ha olvasod a blogunkat. Bár gondoljuk olvasod mert mi mást csinálnál egész évben ha nem a neten lógsz.

Virág összeszedte, hogy milyen ajándékok közül választhatsz, érdemes lenne megkezdeni a beszerzést mielőtt elapadnak a készletek! Egyébként csak remélni tudjuk, hogy el tudsz jönni Barcelonáig... itt ugyanis a háromkirályok hozzák az ajándékot, ugye ez nem valami kartell vagy ilyesmi? Ez még jól is jöhet hiszen így pont egy hónappal korábban hozod majd nekünk az ajándékot a helyi gyerekekhez képest. Ez valamilyen logisztikai okból van így? Szóval amiben gondolkozz:

Pénztárgép mikrofonnal, vonalkódleolvasóval és természetese fiókkal ami csilingel és kijön a fizetésnél!

Vagy itt van egy mikró! Forog benne a csirke vagy amit beleteszünk, és nagyon finom ételeket lehet csinálni vele a babáknak.

Esetleg egyjáték pirító játék pirítóssal vagy játékvasaló?

Mindenből van ám játék! Porszívó, mosógép, sütő, mosogatógép és bele játékszennyes... csak a puttonyodba beleférjen!

Szuvenyír nyihaha

Vasárnap hosszas netes válogatás után elmentünk múzeumba. Nem is az volt a kérdés, hogy múzeumba menjünk vagy stradra (pedig strandidő volt) hanem, hogy melyik kiállítást nézzük meg, kezd talán az agyunkra menni a bőség zavara. A hónap első hétvégéjén itt sok-sok múzeum ingyenes, és amelyek nem azok pedig általában vasárnap délután 3-tól (amíg nyitva tartanak) nem kérnek eurócskát a belépés fejében. Hossú lista van mindig nyitva a böngészőnkben arról, hogy melyik múzeum épp milyen nyílt napot, bulit vagy kiállítást szervez amit jó lenne megnézni.

Régóta szemeztünk már a 'disseny hub' (azaz dizájn-központ) Montcada utcai kiállításával, valaki még a cégnél is mondta, hogy oda feltétlenül, no meg a weblapjuk is ígéretes. A jelenlegi érdekesség a 'szuvenír hatás' címet viselő kiállítás, amitől valami olyasmit vártam mint Fábry apó vacakbörzéje (jártunk a látványtárban még pár éve ahol ezek mind ki voltak muzeálisan állítva - kb 5 szobába beszórva) csak kicsit nemzetközibb kiadásban. Ehhez képest már az indítás is paradigmaváltós volt: egy Samsung tablet PC-t kaptunk a kezünkbe ahogy beléptünk az ajtón (ez már az emelet, maga az épület is megér egy misét), és egy gyors spanyolul eldarált kezelési utasítást. Ez a cucc kb. akkora képernyővel bír mintha a két tenyerünket egymás mellé tennénk, mellette kétoldalt gombok meg egér-pöcök, de a használhatóság kedvéért érintőképernyőre van konfigurálva minden (és nincsen sok gomb csak pár navigációs nyíl). Miután az ember túlteszi magát azon a kísértésen, hogy behatoljon a gép operációs rendszerébe, elkezdi felfedezni, hogy hová is csöppent. Virág pl azt sajnálta, hogy családilag csak egy ilyen kütyüt kaptunk tehát ő így hogyan fogja nyomogatni - aztán persze inkább szaladgált, szegény Zsuzsi meg a nyomában. Így ők sokkal jobban felfedezték a kiállított tárgyakat, míg én közöttük bolyongva a virtuális kiállítást olvastam végig multimédiával fűszerezve a kezemben lévő ketyeréből. Néha már az volt az érzésem, hogy csak azért van a kiállítás, hogy az ember néha mikor felnéz a böngészőből, mégse otthon találja magát.

Maga a tárlat nagyon igényesen összeválogatva azon a gondolatmeneten kísér minket végig (spanyolul tudóknak a linken található oldalon virító videó ezt el is meséli), hogy mi is a szuvenír, mikor alakult ki a történelem során, kik mit kezdtek el hazahordani utazásaikból, majd később ez miként alakult át tömeges árucikké, illetve milyen az a művészeti szuvenír és milyen kihívással néznek szembe az alkotói. Érdekes volt az a gondolatmenet is, hogy maga a szuvenír-ipar és a turizmus hogyan befolyásolja azoknak a városoknak az arculatát ahol megjelenik (tipikus példa a helyi kis boltok megszűnése és képeslap-kulcstartó-könyv-mackó bolttá való átalakulása, vagy a városkép konstans részévé nemesülő fényképező turistacsoportok látványa).

Képesek voltak ezt sokszáz tárggyal és olyan részletes ismertetőkkel és leírásokkal szemléltetni, hogy zárásig ott bolyongtunk, és most felidézve a látottakat is képes elgondolkodtatni.

Mivel persze így röviden összefoglalva nem tudja visszaadni ezt a töpprengésre motiválást, íme néhány kérdés amire ki-ki adjon választ agytekervényei szerint:

- Mit szoktál hazavinni egy-egy külföldi utazásról? (kavicsot, képeslapot, szállodai szappant, emléktárgyat, valami tipikus helyi használati tárgyat, ruhát, vicces dolgokat... mert akármit is válaszolj, a gyűjtők valamelyik sokmilliós táborába tartozol)

- Érdemes elkészítened a sokszázezredik azonos ám nem tökéletes fényképet arról a főtérről?

- Szerinted kit gazdagít ha ajándéktárgyat vásárolsz (A- a helyi munkaerőt B - a vendégmunkások hazaküldött pénzén át a keleteurópai országokat, C - Kínát)

- Mit kezdesz azokkal a tárgyakkal, könyvekkel, képeslapokkal amit több, mint 10 éve gyűjtöttél össze?

- van koncepciód az emléktárgyak felhasználására?

- Ha egy város tipikus látnivalóit csak turisták látogatják, akkor a helyiek hova mennek? És akkor miért nem az a tipikus látnivaló?

- Mikor voltál utoljára a Mátyás templomban?

Olvasunk

A hétköznapokban már nagyon jól elboldogulunk a spanyollal, a helyi újságokat is már jó ideje olvassuk, de könyveket, regényeket csak most nyár óta kezdtünk el spanyolul olvasni. Persze nem megy annyira gyorsan az olvasás, mint magyarul, de azért nem panaszkodunk, mert az első könyveken már túl vagyunk. Viszonylag nehéz viszont egy könyvesboltban nézelődve kiválasztani azt, hogy melyik író melyik műve lehet elég érdekes, de nem túl nehéz, illetve nem túl régies szövegzetű, viszont általában jellemző itt a spanyolokra, hogy saját íróik műveit szeretik főleg olvasni, a világirodalomnak csak a legnagyobb gyöngyszemei kerülnek itt az olvasó elé, legalábbis a nagyobb boltokban.

Most szervezték meg viszont a belvárosban az itteni Könyvnapokat, ami több héten át tartott és ennek keretében a Passeig de Grácia mindkét oldala tele volt kis könyvesboltok és antikváriumok standjaival. Amikor ezt megláttam, már tudtam, hogy eljött a mi időnk, hiszen antikváriumból jó sok mindent össze lehet válogatni, talán még ismertebb műveket is és kisebb a rizikó, hogy melléfogunk, ha mégis, akkor legalább nem kerül sokba. Persze annyira még nem voltam bátor, hogy Thomas Mann-t vagy Shakespeare-t vegyek spanyolul, de lecsaptam az egyik antikvárium Agatha Christie sorozatára, ami pár euróért a következő pár havi olvasmányadagunkat biztosítja majd. Lehet, hogy ezután beindíthatjuk a magánnyomozói kis irodánkat is, hiszen a szókincs már meglesz… Jövőre pedig lehet, hogy mélyebb vizekre evezve már katalán könyveket is beszerzünk.

A hét sztárja

Az itteni suliban van egy olyan szokás, hogy minden héten valamelyik gyereket kinevezik “a hét protagonistájának, azaz sztárjának”. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy adnak egy kis útmutató füzetet, amit ki kell tölteni itthon a gyerekről, mit szeret, mit nem, mikor szomorú, mikor vidám, milyen játékok a kedvencei, stb. Mindehhez pedig mellékelni kell sok-sok fényképet, ami a születéstől az iskolakezdésig dokumentálja a főbb eseményeket, illetve be lehet vinni kedvenc játékokat, könyveket, CD-t.

A névsor vagy más miatt Virágunk volt az első protagonista múlt héten, így aztán a többi gyerek jó gyorsan megtanulta a nevét és ki tudja mennyire, de élvezhették Gryllusék Maszkabál CD-jét is (lehet, hogy kevésbé, mert Virág szerint nem hallgatták végig…). Nekünk is hasznos volt, mivel újabb katalán szavakkal gazdagodott a szókincsünk a kitöltés során.

Virág nagyon élvezte, hogy a középpontban volt és mivel itthon is protagonistának hívtuk, hogy majd az iskolában tudja, hogy miről is van szó, meglepve jött haza első nap, hogy “Képzeld Anya, ők is protagonistának hívtak engem, mint mi magyarok!”

Azóta már vége is van a sztárság hetének, eljöttek a “szürke” hétköznapok, de senki ne gondolja, hogy ezek unalmasabbak! Most amúgy Laia lett a protagonista, akit Virág így rajzolt le:

Repülők, napsütés, strandolás, tömeg

Mint kiderült itt nálunk is van Red Bull műrepülőverseny és kapcsolódó légiparádé. Két napja folyamatos a légiforgalom itt a házunk előtt és kisebb-nagyobb repülők köröznek, pörögnek, száguldanak a nép örömére. Olvasom itt a helyi újságban, hogy 800.000 ember ment ki megnézni a légiparádét, amit itt a házunk előtti strandokon szerveztek nagy profizmussal. Az időjárással szerencsénk volt, így aztán tényleg kellemes volt az esemény. Maga a verseny csak a nap egy részét tette ki, közte mindenféle légierő-bemutató is volt - persze csak szolidan, nem azt próbálták éreztetni, hogy Spanyolország a világ ötödik legnagyobb fegyver-exportőre csak hogy jaj de jó amikor egy sugárhajtású gép elhúz fölötted...

Partra lesétál, strandlepedőt leterít és ráfekszik. Ha elmegy egy repülő, felemeli a fejét, ha épp nem, akkor csak napozik. Ha únja akkor elmegy úszni. Persze a strandvonal jó hosszú és ebből három strandot alakítottak át tribünné, ott azért nem lehetett annyira heverészni mert baromi sokan voltak. Viszont attól jobbra és balra már igen, és még a tenger is őrzi a nyár melegét így az októbert csak a naptárból lehet tudni. Na igen, még a rövidnadrág-póló szettet viselem hétvégéken és pulóvert sem hordtam Hollandia óta... napon egyébként egy fürdőnadrág is bőven elég - persze a városba nem megy úgy be az ember, de itt a parton vagy a medence partján megteszi. Éljen a mediterrán stílus!

Elbúcsúztattuk a régi igazgatót

Virág iskolájában ma volt a régi (elmúlt 30 év) igazgató búcsúztatója. Én ugyan csak akkor találkoztam az igazgató úrral, amikor tavaly személyesen bemutatta nekem az iskolát és elmagyarázta a jelentkezési folyamatot, illetve láttam párszor, ahogyan reggelente minden oda járó gyereket üdvözöl a nap elején, mégis most az év elején feltűnt a hiánya, hiszen minket senki nem üdvözölt. Ki is derült, hogy miért: éppen most ment nyugdíjba.

A hivatalos búcsúünnepségre minden gyerek és szülő hivatalos volt, így hát mi sem maradtunk ki. Szokásos módon a megadott időben én már a helyszínen voltam, más még valószínűleg el sem indult otthonról. Aztán várakozás a többi szülővel a járdán, majd egyre nagyobb tömeg a járdán és az utcán. A kiírt ajtónyitási időponthoz képest majdnem fél órával később beözönlöttünk a szülőkkel az iskola új tornacsarnokába, ahol a gyerekek sorokba ültetve várták a kezdést. Ez annyit jelent, hogy a tornacsarnokban durván 600-700 gyerek ült a földön, velük szemben pedig sorokba ültették a régi tanári kart, illetve az iskolai alapítvány vezetőségét, a szülők pedig a csarnok oldalsó részén első és második emeletről nézhették az eseményeket.

A hangulat már az elején is a tetőfokán volt és amikor már azt gondoltam, hogy nem lehet hangosabb, akkor még tovább fokozódott és fokozódott. Ha belegondolok, hogy Virággal nem mertünk elmenni egy barcelonai focimeccsre vagy Coldplay koncertre, akkor most jót nevetek, hiszen ez itt szerintem durvább volt mind tömeg, mind hangerő szempontból. Szóval ment a hangos zene, mindenki ordibált, táncolt, ujjongott, a szülők integetve kiáltoztak a tőlük reménytelenül messze ülő gyerekeiknek, de a távolság nem igazán zavarta őket, hiszen csak a zenét kell túlkiabálni és a gyerek meg is hallja őket, ugye… Vagy nem.. De voltak olyanok is, akik felismerve a zajszint áthatolhatatlanságát, csak vicces pofákat vágtak gyermekeiknek, amiket legszísvesebben lefotóztam volna, de nem mertem így elvágni minden szálat a későbbi ismerkedések előtt…

Közben (talán sokaknak fel sem tűnt) elkezdődött az ünnepség, csak úgy mellékesen elmondták, hogy az igazgató úr mit tett, mit ért el, majd sokan mondtak köszöntő és köszönő szavakat. Szinte minden osztály, szülői munkaközösség, alapítvány, tanári kar készíttetett egy-egy hatalmas plakettet, amihet remélem, hogy vettek egy hatalmas nagy falfelületekkel rendelkező lakást is az igazgató úrnak. Ő persze nagyon örült, mindent megköszönt. Persze mindezt csak az látta és vette észre, aki nagyon figyelt, mert a hatalmas zajban alig lehetett valamit hallani. És persze itt nemcsak a gyerekek hangoskodtak, hanem a szülők, a kiültetett díszvendégek és legfőképp a tanárok. Szóval, ez itt kérem egy más kultúra. Hol vannak már a csendben végigült évnyitók, évzárók, amikor pisszenni sem volt szabad, rendezett sorokban kellett vonulni vagy átszellemülten himnuszt/ szózatot énekelni? Hát, ezeket valahol otthon hagytuk (lehet, hogy már otthon sem ilyen egy ünnepség..) és jobb, hogyha nem is vágyunk ilyenekre, mert úgy tűnik, hogy itt nem így működnek a dolgok.

Az ünnepség után az iskola melletti kis téren hatalmas asztaloknál kínálták a népet forró csokival és süteménnyel, közben pedig egy zenebohócszerűség szórakoztatta a gyerekeket (olyan kuckó-mackós Papp Rita féleség spanyol kivitelben). Pár órás mulatás után otthagytuk a bulit és hazatértünk teli pocakkal és egy kisebb kulturális sokk-kal.