Virág iskolájában ma volt a régi (elmúlt 30 év) igazgató búcsúztatója. Én ugyan csak akkor találkoztam az igazgató úrral, amikor tavaly személyesen bemutatta nekem az iskolát és elmagyarázta a jelentkezési folyamatot, illetve láttam párszor, ahogyan reggelente minden oda járó gyereket üdvözöl a nap elején, mégis most az év elején feltűnt a hiánya, hiszen minket senki nem üdvözölt. Ki is derült, hogy miért: éppen most ment nyugdíjba.
A hivatalos búcsúünnepségre minden gyerek és szülő hivatalos volt, így hát mi sem maradtunk ki. Szokásos módon a megadott időben én már a helyszínen voltam, más még valószínűleg el sem indult otthonról. Aztán várakozás a többi szülővel a járdán, majd egyre nagyobb tömeg a járdán és az utcán. A kiírt ajtónyitási időponthoz képest majdnem fél órával később beözönlöttünk a szülőkkel az iskola új tornacsarnokába, ahol a gyerekek sorokba ültetve várták a kezdést. Ez annyit jelent, hogy a tornacsarnokban durván 600-700 gyerek ült a földön, velük szemben pedig sorokba ültették a régi tanári kart, illetve az iskolai alapítvány vezetőségét, a szülők pedig a csarnok oldalsó részén első és második emeletről nézhették az eseményeket.
A hangulat már az elején is a tetőfokán volt és amikor már azt gondoltam, hogy nem lehet hangosabb, akkor még tovább fokozódott és fokozódott. Ha belegondolok, hogy Virággal nem mertünk elmenni egy barcelonai focimeccsre vagy Coldplay koncertre, akkor most jót nevetek, hiszen ez itt szerintem durvább volt mind tömeg, mind hangerő szempontból. Szóval ment a hangos zene, mindenki ordibált, táncolt, ujjongott, a szülők integetve kiáltoztak a tőlük reménytelenül messze ülő gyerekeiknek, de a távolság nem igazán zavarta őket, hiszen csak a zenét kell túlkiabálni és a gyerek meg is hallja őket, ugye… Vagy nem.. De voltak olyanok is, akik felismerve a zajszint áthatolhatatlanságát, csak vicces pofákat vágtak gyermekeiknek, amiket legszísvesebben lefotóztam volna, de nem mertem így elvágni minden szálat a későbbi ismerkedések előtt…
Közben (talán sokaknak fel sem tűnt) elkezdődött az ünnepség, csak úgy mellékesen elmondták, hogy az igazgató úr mit tett, mit ért el, majd sokan mondtak köszöntő és köszönő szavakat. Szinte minden osztály, szülői munkaközösség, alapítvány, tanári kar készíttetett egy-egy hatalmas plakettet, amihet remélem, hogy vettek egy hatalmas nagy falfelületekkel rendelkező lakást is az igazgató úrnak. Ő persze nagyon örült, mindent megköszönt. Persze mindezt csak az látta és vette észre, aki nagyon figyelt, mert a hatalmas zajban alig lehetett valamit hallani. És persze itt nemcsak a gyerekek hangoskodtak, hanem a szülők, a kiültetett díszvendégek és legfőképp a tanárok. Szóval, ez itt kérem egy más kultúra. Hol vannak már a csendben végigült évnyitók, évzárók, amikor pisszenni sem volt szabad, rendezett sorokban kellett vonulni vagy átszellemülten himnuszt/ szózatot énekelni? Hát, ezeket valahol otthon hagytuk (lehet, hogy már otthon sem ilyen egy ünnepség..) és jobb, hogyha nem is vágyunk ilyenekre, mert úgy tűnik, hogy itt nem így működnek a dolgok.
Az ünnepség után az iskola melletti kis téren hatalmas asztaloknál kínálták a népet forró csokival és süteménnyel, közben pedig egy zenebohócszerűség szórakoztatta a gyerekeket (olyan kuckó-mackós Papp Rita féleség spanyol kivitelben). Pár órás mulatás után otthagytuk a bulit és hazatértünk teli pocakkal és egy kisebb kulturális sokk-kal.
