Ami a legutolsó utunk óta nagy változás számunkra (ez négy éve volt, Virág egy évesen totyogott le Siena főterének a közepére, ránk hátra sem nézve) az nem más mint az új spanyol identitásunk! Nem is gondoltuk volna de mivel Spanyolországból érkeztünk ide, kicsit más a fogadtatásunk. Mondjuk a kocsi rendszáma alapján, de Virág csokibarna színének köszönhetően is simán spanyolnak nézünk ki - és mivel az olaszok rokon népnek tartják a spanyolokat nagy mosollyal köszöntenek mindenfelé. Spanyolból aránylag kevés jön ide, rengeteg a német, holland, belga, francia, lengyel - és persze láttunk pár magyar kocsit is (lehet, hogy ők magyarországi spanyolok voltak?) - tehát talán ez is emeli a fényünket.
Aztán az első benyomások után Robin mindig rámosolyog a helyi mammákra akik a házuk előtt traccsolnak (vagy mammák hiányában bárkire) és máris beszédbe elegyedünk a helyi erőkkel. No és itt jön a második nagy mutatvány: ők beszélnek olaszul, mi spanyolul és értjük egymást! Mire nem jó a nyelvrokonság! Eleinte furcsa volt, és mindig vagy olaszul próbálkoztunk - ami nem megy, mert nem tudunk pár szó kivételével semmit - vagy angolul - ami szintén nem megy, ugyanis a helyi erők ritkán tudnak angolul.
A kölcsönvett identitásunkra a koronát az tette fel amikor a Palazzio Vecchióba (Firenze) egy spanyol-nyelvű gyerekekre specializált látogatásra mehettünk - és csak tíz percet kellett várnunk, míg aki ugyanezt angolul szerette volna, négy napja volt míg sorra került a foglalások miatt. Molto bene!
