Hát itten kérem most vacak idő van

kérdezik ám néha otthonról, hogy milyen az idő... 

és hát a hétvége csodás volt (lásd alábbi képgaléria pár napja). 26 fok, napsütés, emberek a tengerben fürödtek, napoztak, sétálgattak jobbra-balra.

most pedig bár a hideghullám már tovább-állt, esik az eső és nagyon erős szélvihar kócolja a házunk előtti pálmákat. ez van.

azért a meteorológiai tapasztalataink Barcelonáról azt mutatják, hogy október volt eddig az egyik legkellemesebb hónap, sok napsütéssel és langyos idővel. szeptember változó volt, gyönyörű nyári napokkal és néha esővel. augusztus forró volt égető nappal, július szintén de sokszor fújt a szél amitől sokkal elviselhetőbb volt a meleg mint Budapesten. Június és Május esős volt, de évszázados esőrekord állt be tehát feltehetőleg ez inkább kivétel volt.

kabátot még nem hordtam amióta itt lakunk.

hétvégén ismég jön a napsütés (remélem)

Most gyertek, mert beindították a szökőkutakat!

A tavaszi vízhiánynak köszönhetően egész nyáron nem indították be a köztéri szökőkutakat, így aztán aki már látta Barcelonát szökőkutakkal együtt, annak meglehetősen nagy hiányérzete volt egész nyáron. Most viszont a Mercé ünnepsorozatainak köszönhetően a szökőkutakat kitiszították, feltöltötték és beindították, úgyhogy újra életre keltek a kisebb-nagyobb vízköpők.

És azért ezek valahogy nagyon hozzátartoznak itt a látványhoz is és az életérzéshez is! A házunk előtt ugyan csak egy kisebb szökőkút van, de már csak ettől a kis csobogástól, meg attól, ahogy az őszi napfény megcsillan a vízben, teljesen más a hangulat. Szóval most jöjjön, aki így akarja látni a várost, mert ki tudja, hogy meddig lesz még felhőtlen csobogás és mikor zárják el újra a csapokat!

A mi Barcelonánk

képriport az utolsó októberi vasárnap napfényben fürdő Barcelonájáról

BCN - last weekend of October

Megvan a Bicing kártya!

Arról már írtunk talán korábban, hogy itt Barcelonában a tömegközlekedés egyik közkedvelt módja a biciklizés. Mostanában már kezdenek is ebből nagyobb viták és közlekedési problémák kerekedni, mert annyira sokan bicikliznek, hogy lépten-nyomon konfliktushelyzet alakul ki az autós, a gyalogos és a biciklis társadalom között… Merthát ugye annak örülni kell, hogyha egyre kevesebben autóznak a városban, de akkor nagyon gyorsan neki kell állni bicikliutakat építeni, de az meg azért nem megy annyira gyorsan. Lényeg a lényeg, amerre néz az ember, sok a biciklis és nem csak privát kétkerekűn teker itt a nép, hanem a szemnek már ismerős piros BICING feliratú járgányokon. A BICING egy olyan városi tömegközlekedési forma, melyet csak barcelonai lakosok vehetnek igénybe, elő kell rá fizetni és akkor a városon belül bárhol felkapunk a kártyánkkal egy biciklit egy automatikus tárolóból és eltekerünk vele oda, ahova menni akarunk, illetve az ahhoz legközelebb eső Bicing állomásig.

Azt gondolhatnánk, hogy ez így kicsit bonyolult, mert egy csomó kérdés felmerül, ugye:

Mi van, hogyha nincs Bicing állomás ott, ahonnan megyünk, vagy ahova megyünk? Hát, ez egy nevetséges kérdés, merthogy szinte minden sarkon van felvevő és lerakóállomás.

Mi van, hogyha elvitték az összes biciklit a felvevőhelyről? Ez is nevetséges, merthogy a központban figyelik, hogy hol mennyi a bicikli és egy autóval állandóan járják a várost, aminek csak annyi a feladata, hogy a teli állomásokat ürítse, az üreseket pedig feltöltse biciklivel.

Miért jobb ez, mint a tömegközlekedés? Mert akkor mész, amikor akarsz, gyorsabb is (bár ez kondifüggő) és jóval olcsóbb, mivel az éves bérlet ugyanannyiba kerül, mint az 1 havi tömegközlekedési bérlet és hogyha egyszerre nem megy az ember 30 percnél többet, akkor ezen felül nincs is más fizetnivalója.

Hát, röviden ennyit általánosságban a Bicingről. Az ezzel kapcsolatos nagy kaland az éves bérlet megszerzése volt, merthogy első pillanatban fantasztikusan egyszerűnek tűnt a dolog. Májusban az első dolgaink között kezdtük el intézni, interneten megrendeltük a két bérletet, majd interneten ki is fizettük és minden nap nagy izgalommal néztük a postaládát, hogy mikor érkeznek meg a kártyák, hogy ki tudjuk mi is próbálni a piros járgányokat. De a kártyák csak nem jöttek… Júliusban úgy gondoltuk, hogy a két hónap már kicsit sok idő még az itteni mentalitást tekintve is, ezért Max felhívta őket telefonon. Nagyon kedvesen elnézést kértek és megígérték, hogy nemsokára megérkeznek a kártyák postán. Eltelt újabb 3 hónap és a kártyák sehol. Most, októberben én keltem útra és mentem be személyesen a Bicing központba, lelkiismeretesen felkészülve, kiszótárazva a szükséges szavakat és láss csodát, pár perc alatt sikerült megszerezni a két kártyát! (Persze ez már kicsit bosszantóan gyors is volt és nem tudtam eleget gyakorolni a már tetemes szókincsemet sem, így aztán még kérdeztem pár nem annyira fontos kérdést is, hogy meglegyen a napi spanyol csevegés is)

Szóval, megvannak a kártyák, Virággal jól ki is próbáltuk délután a biciklizést, bár szegénynek ezeken a bicikliken csak az első csomagtartó jut, de ennek ellenére nagyon élvezte a dolgot!

Azóta mentünk családilag, meg szólóban, Zsuzsi vitte Virágot Oviba bringával és Max ment a gumisnál hagyott kocsiért Bicinggel, sőt még céges vacsorára is simán be tudott tekerni a végig a tengerparton a belvárosig. Aztán csak visszafele derült ki, hogy hétköznapokon csak éjfélig lehet bringát leakasztani az állomásokon...

Közérdekű közlemény

Zsuzsi és Virág Budapesten vannak egészen November 2-ig!
Élőben megtekinthetők Budafokon, az előjegyzést Zsuzsi vezeti..
(örülnek minden kedves érdeklődőnek)

én meg BCN-ben lógatom az orromat, hogy magamra maradtam.
Viszont itt ma 24 fok volt és szép napsütés, így annyira azért nem eszem a kefét.
(Max)

Eltelt egy hónap az oviban - és még élünk

Az óvodában töltött első hónapban több korszakon estünk át:

“A rózsaszín köd időszaka”: Az első napok nagyon gördülékenyen mentek, Virág imádta, én persze a nagyon családbarát beszoktatási módszernek köszönhetően végig ott ültem, óvóbácsi boldog és elégedett volt.

Ezt követte a “rázós időszak”, amikor is engem először rövidebb, majd hosszabb időre elküldtek sétálni. Ez nemcsak engem érintett rosszul (akkoriban esős időszak volt itt), hanem Virág is ordítósra váltott át, így óvóbácsi sem volt már annyira boldog… De szerencsére óvóbácsi nagyon kitartóan próbálkozott Virággal közös nyelv nélkül ilyenkor kapcsolatot teremteni, így aztán a jól megalapozott pedagógiai és módszertani ismeretei és gyakorlata átsegítették valahogy ezen a korszakon.

“Anya betegségének időszaka”: már-már kezdtünk belesüppedni a rázós idődszak ordítós mocsarába, amikor hála Istennek, lebetegedtem és nem volt mit tenni, muszáj volt otthagyni Virágot az óvodában. Én ennek a betegség egyéb tüneteit leszámítva nagyon örültem, mert tudtam, hogy csak ilyen drasztikus és határozott megoldás fog Virágnál működni, mert amíg ott vagyok, addig úgyis mosolygós lesz, utána pedig így is- úgy is jön az ordítás. Hát, az most is jött, de max. 5 percig, aztán teljes volt a béke és a harmónia.

“A szerelem időszaka”: annyira jól sikerült az óvóbácsinak Virággal megbarátkozni, hogy Virág attól a pillanattól kezdve, hogy én kilépek az óvodából, Virág az óvóbácsival van, követi mindenhova, figyeli minden mozdulatát, aztán pedig délután részletesen elmeséli, hogy mit és hogyan csinált az óvóbácsi, hogyan ütötte be a kezét, hogyan mozgatja a fejét, stb.

Most két napja éljük a “nagy kiábrándulás időszakát”, amikor is az óvóbácsi megpróbálja megértetni Virággal, hogy nem csak Virág van az óvódában, de úgy tűnik, hogy ez az üzenet nem igazán talál nyitott fülekre a mi kis Virágunknál. Az igazság az, hogy én ezen nem vagyok meglepődve, mert Virág itthon hasonlóan kezel engem és azt is elmondta, hogy az óvódában az ő barátja az óvóbácsi, az összes többi gyereknek pedig ott vannak az óvónénik.
Remélem, hogy azért ezen is túl leszünk hamar és eljön a “nagy a boldogság, minden szép és jó időszaka”. Vagy olyan nincs?????

Szelektívek

Ma SantCugat-ban jártam és egy láttam egy elég ötletes hulladékgyűjtőt, ami a képen alább látszik az a teteje egy Budapesten is jól megszokott utcai kivilágított plakátnak, ám a reklám felett különböző hulladéktípusokat lehet bedobni! CD-t, nyomtató-patront, tollat, villanykörtét, elemeket stb...
Itt Barcelonában is szelektív a háztartási hulladék. Az utca tele van háromféle nagy műanyagkonténerrel, ahova üveget, műanyagot és papírt dobnak a lakók. Naponta ürítik (nem hetente mint Budafokon) és csak az nehéz, hogy a konyhában hova rakjuk a különböző zacskókat az ilyen v. olyan szeméttel.

Ezen felül sok a szemét mindenfelé... de az látszik, hogy az ország iparkodik ezen a téren, csak a lakók egy része még sötét a megvalósításhoz.

“Claudio vagyok, a személyi edző”

Van itt a házban konditerem, amit bárki bármikor kedvére használhat. Egész jó, bár azt nem mondhatnánk, hogy túl gyakran látogatjuk… Minden esetre kifejezetten nagy előnye az, hogy már sportruhában egyszerűen csak lekocog az ember és utána otthon tud lezuhanyozni, átöltözni. A spanyol nyelv gyakorlását csak kis mértékben segíti, mert a lihegő spanyol kiejtést még nehezebb megérteni a normálnál, így vagy mosolyogva bólogatunk nagyokat beszélgetés közben vagy zenét hallgatunk és akkor senki nem szól hozzánk.

Csak a személyi edző - a brazil Claudio, aki időnként ellátogat a konditerembe és az itteni gépeket használva edzi a klienseit. Na, tőle nagyon nehéz megszabadulni, mert vagy el akarja adni nekünk magát vagy csak úgy “szakértő szemmel” méregeti az ott kondizókat, hogy vajon ki hogyan milyen tartással és mennyire profin használja a gépeket. Amúgy Claudio aranyos, kedves és jól is néz ki, amikor pedig mosolyog, akkor olyan, mint Hellinger Balázs barátunk, úgyhogy már csak ezért is, jól megvagyunk vele.


Claudio általában tapintatosan próbál újabb ügyfeleket szerezni, de azért az üzlet az üzlet, így most már a saját kis prospektusát is osztogatta, amin nagyon professzionálisan edz különböző korosztályú embereket különböző helyszíneken. Na de van ám weboldala is Claudionak! És mi derült ki? Kétszer volt aerobic világbajnok és mindenféle országokban tart táncos és profi aerobic konferenciákat, stb. Nézzétek meg a weboldalon a videókat, megéri! Mit szóltok, mik vannak!


www.claudiolima.com

Az élet apró örömei

Sokszor túlságosan elfoglaltak vagyunk, hogy észrevegyük azokat az apró kis dolgokat, amik örömöt okozhatnának, hogyha értékelnénk őket. Általában akkor kezdünk valamit értékelni, hogyha a hiányát érezzük. Hogy miért írom most ezt nagy okosan?

Ma délelőtt jöttem hazafelé autóval, miután Virágot elvittem óvodába és útközben megláttam az út másik oldalán az egyik ismerős családot a környékről, rájuk dudáltam, kiintegettem az ablakon, majd ők mosolyogva visszaintegettek. Ennyi.

Persze, hogyha mindez Budafokon történt volna, talán nem is emlékeznék rá a nap végén. Itt mégis valahogy fordulópontnak éreztem, merthogy az utcán csak úgy meglátni valakit, akit ismerünk, az azt jelenti, hogy vannak ismerőseink. Rádudálni bárkire bármikor lehet, de hogy mosolyogva visszaintegessen, az azt jelenti, hogy tényleg vannak ismerőseink, barátaink! Persze ne sértődjetek meg, ettől még nagyon hiányoztok Ti ott otthon, de azért ez már azt jelenti, hogy kezdenek itt is alakulni a társas kapcsolataink! A héten nemcsak ez történt ám, hanem voltak nálunk itteni vendégek, meg egyik barátunk egyik nap csak úgy átugrott egy kis délutáni beszélgetésre.

(És most hogyha az interneten körbeküldött elgondolkodtató levelek hangvételét szereném megütni, akkor biztos írnám még azt is, hogy gondolj csak rá, hogy mennyi barátod van és örülj nekik és vedd észre ezeket a pillanatokat, stb. – de remélem, hogy ezt nem nagyon kell itt ragozni tovább)

Girona

Sokaknak talán csak annyit mond Girona városa, hogy a Wizz-Air “barcelonai” járata kissé megtévesztő módon nem Barcelonában landol, hanem Gironában. Persze ez ugyan csak 90 km Barcelonától, azért mégiscsak egy másik város.

Girona

De még mennyire hogy másik! Habár Észak-Katalónia legnagyobb városa, mégis inkább kisvárosias hangulatú, ha betévedünk a központjába. A város az Onyar folyó két partján fekszik, az egyik oldalon az óvárossal, a másik oldalon pedig az egyre terjeszekedő újvárosi résszel. Mi most az óvárost jártuk csak be annak ellenére, hogy a városvezetés érezhetően nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy a turistákat átcsalogassa a historikus oldalról az újonnan fejlesztett részekre is.

A város nemcsak azért tekinthető fontos közlekedési csomópontnak, mert napjainkban ide érkeznek a Wizz-Air budapesti járatai (…), hanem azért is, mert már régen is a városon keresztül haladt a híres Via Augusta út, ami Rómát kötötte össze Cádizzal (ez pedig Spanyolország délkeleti csücskében található). Persze akkor még nem Girona volt a neve, hanem Gerunda.

Ha tehát engedi időnk és kedvünk, akkor ide mindenképpen érdemes beugrani pár órára, mert a város hanagulatos és bőven kínál látnivalókat és programokat. Van itt gyönyörű katedrális, szépművészeti múzeum, várostörténeti múzeum, sok-sok templom, kolostor, egyetem és minden, ami egy szép történelemmel rendelkező városhoz még hozzátartozik: kicsi görönygyös utcácskák, lépcsők, sikátorok, apró terek kávézókkal, éttermekkel, macskák, galambok, kis parkok.

Nagyon szépen megmaradt a város régi zsidó kerülete, a Call, ami Barcelona után a legfontosabb  spanyol zsidó közösség lakhelye volt anno. Nemcsak a házakat láthatjuk, hanem a helyi zsidótörténeti múzeumban a mindennapok világával is megismerkedhetünk.

De van ám itt még Arab Fürdő is, ami még nagy szám is lehetne, hogyha éppen nem Budapestről jöttünk volna és nem láttuk volna már otthon például a Széchenyit… Merthogy itt a pár teremben próbálták elmagyarázni, hogy mi volt ott régen, hol volt a frigidárium és hol a tepidárium, de azért mégiscsak más, hogyha az ember mindezen úgy elmélkedik, hogy közben ül a gőzölgő szabadtéri medencében. (Jaj, de jó is lenne egy jó kis gőzfürdőbe beülni!)

Amit még érdemes betervezni, hogyha erre járunk, hogy a várost körülvevő városfal jókora részét megőrizték, felújították, így egész nagy sétát tehetünk, miközben felülről is megcsodáljuk az óvárost, utána pedig menjünk le az Onyar partjára és sétáljunk át az egyik hídon, innen nézhetjük meg legjobban a partmenti színes házak sorát, ami talán az egyik leginkább ismert gironai látvány.

A Gironai népek szerint Barcelona a ‘Catalunya Decaffeinado’ – merthogy Girona az igazi Katalán város

 

Pals – a középkori gyöngyszemfalu

Pals egy picike kis falu, nem túl messze Gironától, és még csak nem is közvetlen tengerparti, szóval nem lenne túl érdekes, de valamiért mégiscsak érdemes ide beugrani: a kis faluban sétálva úgy érezhetjük, mintha időutazást tennénk és hirtelen a középkorban sétálgatnánk. Persze hiányoznak a lovak, a kosz, a bűz és a jól ismert kurjangatás, hogy “Visszük a halottakat, hozzátok a halottakat!” (…), de így is vannak gyönyörűen és egységesen (!) restaurált kőházak, kicsi zegzugos utcácskák, óratorony lépcsővel és mindezt persze egy városfal veszi körül, ahogy azt anno illett.

Pals

Pár évvel ezelőtt, amikor Spanyolországba még csak nyaralni jöttünk, a gironai landolás után a kis bérelt autónkkal ide vetődtünk először és azt hiszem, hogy talán ennek a kis falunak is köszönhető, hogy már akkor szinte elsőre szívünkbe zártuk az országot, mert ahol ilyen kis falvak vannak, ahol így vigyáznak ezekre, az csak jó hely lehet…

Azóta ide költöztünk és Pals még mindig nem sokat vesztett a varázslatából. Kattints a képre és utazz egy kicsit a történelemben te is!

Illes Medes (Medes-szigetek)

Az Illes Medes egy 7 sziklából álló szigetcsoport neve, ami kb. 1 km-re fekszik a parttól és az egyik leghíresebb víz alatti természetvédelmi terület itt a környéken, hiszen a Földközi-tenger spanyol szakaszát nézve itt van az egyik legváltozatosabb tengeri élővilág. A víz alatti élővilág sokszínűségének köszönhetően a környék nemcsak a napozókat, hanem a búvárokat is vonzza, rengeteg búvártúrát és üvegfenekű hajós utat kínálnak az ide érkezőknek. Most, így a szezon végén mi már a kihalt, nyugodt tengerpartot élvezhettük, ahol a gyönyörű őszi napsütésben, meg az érintetlen homokban sétálgattunk, kávéztunk és játszótereztünk.

Illes Medes

Persze gondoltunk az otthoniakra is, akik mindeközben a szinte téli hidegben fagyoskodnak és gondolatban küldtünk haza egy kis meleget, meg most néhányat a Max által készített szuper fotók közül!

A sajttorta

Honnan ered a sajttorta? Fogalmam sincs, próbáltam utánaolvasni, de túl sok országban mondják, hogy az igazi amerikai, angol, norvég, stb. sajttorta ilyen és olyan, közben pedig hát sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy apróbb különbségekkel ugyan, de mindegyik mégis hasonló. Szóval nem tudom, hogy honnan származik, de nagyon finom. Azért is kezdtem utánanézni, mert itt Spanyolországban is az éttermek desszertjei között szinte mindig megtalálható a Tarta de queso, azaz sajttorta.

 Váncsa István szakácskönyvében például New York-I sajttorta szerepel és hát idézném is, hogy ő mire jutott eredetnyomozás terén: „ A recept nevében szereplő „New York” kitétel arra látszik utalni, hogy a sajttorta valami speciálisan újvilági és ezen belül is nagyvárosi képződmény, azaz modern, hiperurbánus, angolszász és persze globalizációíze van. Holott, ahogy Karinthy mondaná, már a régi görögök is ismerték a sajttortát és ezt most vehetjük nyugodtan szó szerint. Ismerték. Ahogy később ismerték a rómaiak is, ők pedig magukkal vitték Európában mindenhova. A reneszánsz lényegében a sajttorta virágkora volt.” (Váncsa István szakácskönyve, 510.o)

Tehát vehetjük úgy, hogy ez egy ősrégi recept, amiben persze országonként vannak kis mutációi. Ennyi. De most akkor térjünk a lényegre. Otthon is csináltam már, de hogy is volt? Vettem a darált kekszet, a vajjal jól összekevertem, tortaformába beledöngöltem, hűtőbe be, majd közben gyorsan összekevertem a mascarpone, tojás, tojássárgája, citrom leve, citromhéja és porcukorból álló krémet, azt a kihűlt lapra öntöttem és máris mehetett a sütőbe sülni, illetve főni és sülni, merthogy ezt is vízzel teli tepsiben kell sütni, mint az angol pudingokat.

Mivel ebben már volt azért gyakorlatom, nem volt nagyon nagy kihívás maga a sütés, a folyamatnak mégis egy pontjára nagyon büszke vagyok: az Auchanban (Itt Alcampo a neve) a pénztárnál kedélyesen és SPANYOLUL elbeszélgettem a pénztárosnővel arról, hogy miért is nincs itt darált keksz és hogy bezzeg Magyarországon van, merthogy én onnan jövök és ott vettem darált kekszet és abból csináltam a sajttortát. Azért ez már valami! Megkérdezni valamit, aztán megérteni a választ, majd általános kis eszmecserét folytatni. Ez talán már egy középfokú nyelvvizsga szóbeli fordulóján is elment volna 60% feletti értékeléssel…

 

Calella de Palafrugell (ejtsd palafrüzsell, merthogy katalán)

Elsőként itt álltunk meg hétvégi kis kiruccanásunk során és biztos, hogy a szép napsütés, a megszokottnál kevesebb turista is hozzájárult, de minden esetre nagyon jól éreztük itt magunkat. Sétáltunk egyet a parton, majd a helyi kis vendéglőben ebédeltünk egy jót, Virág megkergette és megetette a környék összes macskáját és még azért az ebéd utánra is maradt egy kis séta a hangulatos, girbe-gurba kis utcácskákon. Valahogy ilyennek képzeli el az ember a régi kis halászfalukat: pici kis falu, pár utcával, melyek kissé felkúsznak a dombra, lent a homokos öbölben pedig sok színes halászcsónak. A falu feletti hegy tetején, a Roig-fokon egy hatalmas botanikus kert is van, de most mi nem ugrottunk be oda, bár aki a mediterrán flóra iránt fogékony, valószínűleg érdemes ott eltöltenie egy kis időt.

Palafrugell

Calella de Palafrugell amúgy még arról híres, hogy itt rendezik a Costa Brava legnagyobb nyári énekversenyét, a cantada de havanarest. Ilyenkor a havanareseket, a szomorkás hangvételű matrózdalokat, crema (rum, kávé, cukor, citrom és fahéj) mellett énekelgetik egymásnak a versenyzők. Attól függetlenül, hogy általában nem mondható el rólunk, hogy szomorkodva rumozgatunk egy kis halászfaluban, talán egyszer azért majd még benézünk erre az eseményre, mert nagyon érdekesnek tűnik.

Pár nap Girona körül

Most, hogy volt egy munkaszüneti nap a hét közepén, az utána következő csütörtököt  és pénteket Max kivette szabinak (úgynevezett Puente-t csinált), így 5 napra elszakadtunk Barcelonától és bejártuk kicsit Gironát és környékét, azaz Katalánföld tőlünk északra fekvő részeit. Mivel a nyári szezonnak lassan már vége van, így a Costa Brava partjai is sokkal nyugodtabbak, meghittebbek és ilyenkor lehet a simogató őszi napsütésben mezítláb az érintetlen homokban jókat sétálni. És hát annak ellenére, hogy egész hétre esőt jósoltak, gyönyörű napsütéses időnk volt végig 20-25 fokokkal…

Hogyha Barcelonát “Gaudi városának”neveznénk, akkor ezt a környéket itt Dalí hazájának kell mindenképpen nevezni, hiszen itt van Cadaqués, ahol született, Port Lligat, ahol később vett egy kis halászkunyhót és átalakítva több mint 30 évet élt benne később, Figueres, ahol a híres Dalí színház és múzeum van és persze még a Púbol-kastély is, amit ugyan csak a feleségének Galának vett, de Gala halála után ő is beköltözött oda egy kicsit. Szóval Dalí, Dalí, Dalí és Dalí. Lehet szeretni, érteni, nem érteni, meghökkenni rajta, kritizálni, kinevetni, de figyelmen kívül nem nagyon lehet hagyni és nem is érdemes. Főleg, hogyha valaki errefelé jár. És ha már itt vagyunk, akkor talán a tájat, a házát, a kastélyt látva még könnyebb is beleélnünk magunkat az ő világába, bár elefántokat hiába keresünk, azokat nem innen vette a képeihez.

Nekem nagyon sokat számít egy művész emberi oldala, élete, ezért Dalí háza és Gala kastélya nagyon megfogott, mindenkinek tudom ezeket ajánlani. Egyrészt nagyon emberi volt (mindenhol Gala kedvenc virágaival, teljesen hétköznapi dolgokkal), másrészt pedig egyáltalán nem volt hétköznapi a telefonfülkével a kertben, kitömött medvével az előszobában, az óriási Pirelli gumikkal a medence mellett, szóval Dalí háza valahol olyan, mint a képei, van ott minden! A figueresi Dalí színházat is érdemes megnézni, de előtte azért nem árt kicsit felkészülni a képeiből, úgy azért élvezhetőbb, mert a helyszínen nincs túl sok információ az alkotásokról. Nagyon sok mindent kiállítottak, minden részletnek jelentése van, szóval az biztos, hogy igénybe veszi az ember figyelmét, de még a német turista fiatalok is elismerték, hogy “Mann, das ist aber Kunst!”, szóval hát a művészi érték nem megkérdőjelezhető.. És hogyha már itt járunk, nehogy kihagyjuk a Dalí-ékszerek kiállítást, ahol Dalí által tervezett és amerikai ékszerészek által aztán elkészített ékszereket mutatnak be. Hát, ez sem semmi!

Ezekről írni elég nehéz, látni érdemesebb! Ja, és hogyha ott jártok, ne higgyetek a kiírásoknak, miszerint nem szabad fényképezőgépet még bevinni sem, mert ez nem igaz! Szabad, csak vakuzni nem szabad. Mi persze szót fogadtunk és ezért most nem is láttok képeket a színház múzeumról sem, és Dalí házának belső titkaiból sem.