Sokszor túlságosan elfoglaltak vagyunk, hogy észrevegyük azokat az apró kis dolgokat, amik örömöt okozhatnának, hogyha értékelnénk őket. Általában akkor kezdünk valamit értékelni, hogyha a hiányát érezzük. Hogy miért írom most ezt nagy okosan?
Ma délelőtt jöttem hazafelé autóval, miután Virágot elvittem óvodába és útközben megláttam az út másik oldalán az egyik ismerős családot a környékről, rájuk dudáltam, kiintegettem az ablakon, majd ők mosolyogva visszaintegettek. Ennyi.
Persze, hogyha mindez Budafokon történt volna, talán nem is emlékeznék rá a nap végén. Itt mégis valahogy fordulópontnak éreztem, merthogy az utcán csak úgy meglátni valakit, akit ismerünk, az azt jelenti, hogy vannak ismerőseink. Rádudálni bárkire bármikor lehet, de hogy mosolyogva visszaintegessen, az azt jelenti, hogy tényleg vannak ismerőseink, barátaink! Persze ne sértődjetek meg, ettől még nagyon hiányoztok Ti ott otthon, de azért ez már azt jelenti, hogy kezdenek itt is alakulni a társas kapcsolataink! A héten nemcsak ez történt ám, hanem voltak nálunk itteni vendégek, meg egyik barátunk egyik nap csak úgy átugrott egy kis délutáni beszélgetésre.
(És most hogyha az interneten körbeküldött elgondolkodtató levelek hangvételét szereném megütni, akkor biztos írnám még azt is, hogy gondolj csak rá, hogy mennyi barátod van és örülj nekik és vedd észre ezeket a pillanatokat, stb. – de remélem, hogy ezt nem nagyon kell itt ragozni tovább)
