Megvan a Bicing kártya!

Arról már írtunk talán korábban, hogy itt Barcelonában a tömegközlekedés egyik közkedvelt módja a biciklizés. Mostanában már kezdenek is ebből nagyobb viták és közlekedési problémák kerekedni, mert annyira sokan bicikliznek, hogy lépten-nyomon konfliktushelyzet alakul ki az autós, a gyalogos és a biciklis társadalom között… Merthát ugye annak örülni kell, hogyha egyre kevesebben autóznak a városban, de akkor nagyon gyorsan neki kell állni bicikliutakat építeni, de az meg azért nem megy annyira gyorsan. Lényeg a lényeg, amerre néz az ember, sok a biciklis és nem csak privát kétkerekűn teker itt a nép, hanem a szemnek már ismerős piros BICING feliratú járgányokon. A BICING egy olyan városi tömegközlekedési forma, melyet csak barcelonai lakosok vehetnek igénybe, elő kell rá fizetni és akkor a városon belül bárhol felkapunk a kártyánkkal egy biciklit egy automatikus tárolóból és eltekerünk vele oda, ahova menni akarunk, illetve az ahhoz legközelebb eső Bicing állomásig.

Azt gondolhatnánk, hogy ez így kicsit bonyolult, mert egy csomó kérdés felmerül, ugye:

Mi van, hogyha nincs Bicing állomás ott, ahonnan megyünk, vagy ahova megyünk? Hát, ez egy nevetséges kérdés, merthogy szinte minden sarkon van felvevő és lerakóállomás.

Mi van, hogyha elvitték az összes biciklit a felvevőhelyről? Ez is nevetséges, merthogy a központban figyelik, hogy hol mennyi a bicikli és egy autóval állandóan járják a várost, aminek csak annyi a feladata, hogy a teli állomásokat ürítse, az üreseket pedig feltöltse biciklivel.

Miért jobb ez, mint a tömegközlekedés? Mert akkor mész, amikor akarsz, gyorsabb is (bár ez kondifüggő) és jóval olcsóbb, mivel az éves bérlet ugyanannyiba kerül, mint az 1 havi tömegközlekedési bérlet és hogyha egyszerre nem megy az ember 30 percnél többet, akkor ezen felül nincs is más fizetnivalója.

Hát, röviden ennyit általánosságban a Bicingről. Az ezzel kapcsolatos nagy kaland az éves bérlet megszerzése volt, merthogy első pillanatban fantasztikusan egyszerűnek tűnt a dolog. Májusban az első dolgaink között kezdtük el intézni, interneten megrendeltük a két bérletet, majd interneten ki is fizettük és minden nap nagy izgalommal néztük a postaládát, hogy mikor érkeznek meg a kártyák, hogy ki tudjuk mi is próbálni a piros járgányokat. De a kártyák csak nem jöttek… Júliusban úgy gondoltuk, hogy a két hónap már kicsit sok idő még az itteni mentalitást tekintve is, ezért Max felhívta őket telefonon. Nagyon kedvesen elnézést kértek és megígérték, hogy nemsokára megérkeznek a kártyák postán. Eltelt újabb 3 hónap és a kártyák sehol. Most, októberben én keltem útra és mentem be személyesen a Bicing központba, lelkiismeretesen felkészülve, kiszótárazva a szükséges szavakat és láss csodát, pár perc alatt sikerült megszerezni a két kártyát! (Persze ez már kicsit bosszantóan gyors is volt és nem tudtam eleget gyakorolni a már tetemes szókincsemet sem, így aztán még kérdeztem pár nem annyira fontos kérdést is, hogy meglegyen a napi spanyol csevegés is)

Szóval, megvannak a kártyák, Virággal jól ki is próbáltuk délután a biciklizést, bár szegénynek ezeken a bicikliken csak az első csomagtartó jut, de ennek ellenére nagyon élvezte a dolgot!

Azóta mentünk családilag, meg szólóban, Zsuzsi vitte Virágot Oviba bringával és Max ment a gumisnál hagyott kocsiért Bicinggel, sőt még céges vacsorára is simán be tudott tekerni a végig a tengerparton a belvárosig. Aztán csak visszafele derült ki, hogy hétköznapokon csak éjfélig lehet bringát leakasztani az állomásokon...