 |
| Chicago |
Mindez úgy kezdődött, hogy kis országunkban szuszializmus vala, és mivel az illetékesek féltek, hogy a rothadó kapitalizmus álságos csillogása túlzott csáberővel bírna hazánkfiaira és még talán ott találnának maradni, nem nagyon engedtek csak úgy állampolgárt át az óceánon. Persze volt akinek összejött, gyerekkoromban én is hallottam egy bácsiról aki járt az usában, csak azt nem értettem, hogy minek jött vissza.
Merthogy az Amerikai Egyesült Államok lett számunkra - nyolcvanas években felcseperedő gyerkőcök számára az álmok és minden földi jó lelőhelye. Aki pedig a Dallas összes részét látta vagy éppen David Hasselnuss kalandjait izgulta esténként a feketefehér doboz előtt... (na jó volt akinek színes volt a junoszty) Szóval levetve az ironizálást: gyerekként úgy tűnt, hogy amerika az igazi hely, és amit tudtunk ehhez az álomhoz igazítottunk; ruhát, zenét, ílést...
Aztán ahogyan felnőttünk kinyílt a szemünk is. Amerikának már nem csak a sztárjait láttuk, hanem a felszínességét, az agresszív gazdasági és külpolitikáját is... és mert a Szovjet birodalom beadta a kulcsot, szép lassan az elnyomó nagy és gonosz szerepét átvette az USA. A kilencvenes évek már nem arról szóltak hogy de jó lenne nekünk is odamenni, hanem inkább egyfajta kiábrándulásról a felszínes hollywoodból és az agymosott mentalitásból.
Hát így sikerült odajutnom 2008-ban, sok-sok előítélettel és inkább negatívakkal.
Összegezve tapasztalataimat:
- nincsen kolbászból a kerítés, de még a kolbász sincsen kolbászból
- (még) Chicagoban (is) a feketék külön negyedekben laknak, és az a közvélekedés javaslata, hogy inkább ne mászkáljunk arra - csodás a szegregáció
- a felhőkarcolók azok bazi magas házak, de nem érnek az égig, és közöttük csámborogva nem is tűnnek olyan nagynak
- a belvárosban lehet az utcán sétálni, és mivel nehéz parkolni, sokkal többen tömegközlekednek, mint nem.
- az éttermek nagyon jók, a hús minősége kíváló és hát közhely, de amit adnak sosem bírtam mind megenni... egy sportbárban a hamburger akkora volt mint a fejem (és elég nagy fejem van - egyébként ezt nem is sejtettem addig amíg bukósisakot nem mentem venni Lambival)
- nem is láttam olyan sok hiper-elhízott embert (mint amennyit vártam)
- a Pepsinek Coca íze van, a Fanta pedig tiszta Mirinda...
- a gyorsliftek tényleg gyorsak, de nem érezni
- az éttermekben kedvesek a pincérek
- a biztonsági őrök hülyék (szerintem a sapkától van)
- a határőrök a leghülyébbek
- a külvárosi és elővárosi házak úgy néznek ki mintha fából lennének, ami közelről kiderül, hogy műanyag, aztán mikor megérinted, lehull a lepel: bádogból van! (tehetősebb népeknél műtégla díszíti a homlokzatot - hypergáz)
- az élő (blues) zene nagyon jó
- a taxik baromi kényelmetlenek... hihetetlen hogy még ma is ilyeneket gyártanak
- a baseball játékot meg lehet érteni, és egészen élvezhető
- prűdebb a társaság mint Vatikán és Schin Klára együtt (ex magyartanárom az aranyból)
- motoron nem kötelező a bukósisak
- semmi sem túl modern, a dolgok fele mintha a nyolcvanas évekből felejtődött volna ott, negyede a hetvenesből, a többi japán import
- a külvárosi vonat echte ugyanaz mint amit a hatvanas években legyártottak
- az ART múzeum tele van impresszionista csemegékkel
- minél jobban néz ki egy amerikai autó kívülről, annál gagyibb a belső és a vezetési élmény (lásd Dodge Charger). Még egy Limuzin is fapados belülről (??) 300M
- a kávé k*ki, talán csak a starbucks megy el
- minden ár nettóban van kiírva, a kasszánál jön a meglepetés áfa
- korán kelnek, korán fekszenek
pozitív csalódás volt. rácsodálkoztam és megértettem hogy még mindig ilyen sokan igyexenek odavándorolni. magam részéről nem tűzném ezt ki célul, de ha pont oda kellene menni, nem ellenkeznék (ha megfelelő az infrastruktúra és nem kell napi másfél órát ingázni).
Persze azt is mondták nekem azóta, hogy Chicago belvárosa (Loop és Near North) az egyik legjobb az ötvenmittudoménhány államban. Tényleg jó.
