Katalán Munkástelepek 150 éve

Ismét gyönyörű vasárnapunk volt és mivel ez Február első vasárnapja, ki is néztük, hogy melyik múzeumba urogjunk el még mielőtt Apa (azaz én) elröppentem volna Moszkvába. (ugye mint tudjuk errefelé sok múzeum a hónap első vasárnapján ingyenes). Mivel a napsütés langyos idővel kecsegtetett és ráadásul a pálmák levelei sem rezzentek, kitaláltuk hogy biciklivel megyünk - hiába mutat februárt a naptár. Hát nem bántuk meg, az erős napsütésen még pulcsiban is melegünk volt, a kabát pedig teljesen abszurd ötletnek tűnt. A standon pedig - ugyanis a tengerparton kerekeztünk végig - megjelentek a nudisták egy szál kolbászban természetesen.

Megtudtuk hát a múzeumban, hogy ami otthon a Wekerle-telep vagy megyeszékhelyek munkástelepei, az itt is létezett, ugyanis Katalónia a tizenkilencedik század derekán nagy lépésekkel iparosodott, és főleg a textil- , a bányaipar de mellette a más könnyűipari manufakturák komoly gyárakká fejlődtek, amelyeket főként a hegyekből érkező folyókkal malomszerűen hajtottak meg. És mert a gyárak elhelyezkedésében a vizi-energia volt a döntő, bizony sokszor nem pont a város szélére épültek és így a földműveléssel fogalkozó környező településekről, falvakról próbálták a munkaerőt biztosítani. Jött is az ötlet, hogy a gyárban dolgozó munkást családostul telepítsék oda a gyár mellé, mert akkor biztosítva lesz a munkaerő és ráadásul az utánpótlás is. Épültek is a kunyhók,barakkok, sorházak és létrejöttek a kolóniák avagy a munkástelepek. Mindegyik a gyár mellett volt, templommal, bolttal, iskolával, orvossal... az akkori vidéki és szegényebb városi körülményeket messze meghaladó életszínvonalat biztosítva a munkás-családoknak. Az évszázad végére több, mint 180 ilyen kolónia létesült és ugyan nem volt szokatlan a gyermek-munka (14 éves kortól) és a nők beállítása, a munkások életminőségét, pihenéshez való jogát is szép lassan elkezdték szabályozni.

Nem is gondoltam volna de egészen a huszadik század hetvenes éveiig tartott a lendület, ekkor hullottak szét az utolsó kolóniák. Az ilyen helyeken élők több generáción keresztül tartoztak a közösséghez - ahol persze volt mozi, szombat esti láz, énekkar, sportegyesület - és a tizenkilencedik század betanított munkásainak leszármazottai már műszerészek, gépészek stb voltak, haladva a kor technológiájával. A kiállításon egy csapat idős néni és bácsi élte világát, akik láthatóan nem csak feldolgozták a kiállított tárgyakat és képeket, hanem nosztalgiáztak a valamelyik kolónián eltöltött gyerekkorukról.

Persze itt nem kommunisztikus volt a megvalósítás, minden gyárnak volt egy gazdag tulajdonosa, aki iparmágnásként nagyvilági életet élt Barcelonában míg a kis pókok szőtték a kelmét a hegyek közt. Mivel több ilyen munkástelepet (illetve főleg az eredeti gyárat) múzeummá alakítottak, megyünk majd még felfedezni őket.