Recesszió ellen szecesszió a Gerona utcában

Mint ma megtudtuk idén 150 éves az Eixample, azaz Barcelona szecessziós városnegyede, amely egyébként több al-negyedre osztható fel (nova esquerra - nyugati széle, antigua esquerra - középső blokk c/ Balmes-ig, dreta esquerra - nagyjából pg Gracia és pg Sant Joan között, és a Sagrada Familia környéke).  A várostervezés itteni atyja 'Ildefons Cerdá' úgy álmodta meg ezeket az utcákat, hogy mindegyik egyforma négyzeteket zár be kereszteződésenként, olyan lakótömböket alkotva így, amelyek egy belső kertet - 'patio' - zárnak körül. Persze az ingatlanfejlesztők a szép tervből megvalósították a négyzetrácsot, viszont jóval kevesebb parkot és sétányt hagytak hiszen az építőipar már akkor is jó biznisz volt. 

Ma az Eixample (aminek semmi köze sincsen az angol 'example' szóhoz noha évente sokezer turista van erről szentül meggyőződve, ezzel szemben katalánul 'bővítést' jelent) a belváros 'tömege', az elegáns nagy lakások és ódivatú irodák mellett rengeteg embernek, kisboltnak és sarkonként egy-egy nagyobb mélygarázsnak otthona. 

Sok épület a boldog békeidőket, a szecesszió fénykorát idézi, és sajnos van a 60-as, 70-es évek jellegtelen szürke építészetéből is nem is kevés. Aki itt lakik a sokszor nagy ám az utcára néző szobákon kívül sötét lakásokban, az robogóval vagy tömegközlekedéssel oldja meg a mászkálnivalóját ugyanis minden közel van és parkolni reménytelen - hacsak nem bérel az ember egy helyet valamelyik szomszédos mélygarázsban.

A háztömbök csapott sarkát 'chaflan'-nak hívják, amelytől lesz igazán jellegzetes a városkép bármerre is jár az ember, ráadásul így minden sarkon mintha egy kis tér lenne. Általában az utcák felváltva egyirányúak (ha az első sarkon csak balra akkor a következőn csak jobbra lehet fordulni). Ha valakit rettentően érdekel ez a városrendezési megoldás és már kimerítette a fenti angol linket, akkor spanyolul ITT még részletesebb ismertetőt találhat.

Ma a városatyák a lelkes lakosokkal együtt próbálják élhetőbbé, lakhatóbbá alakítani ezt az érdekes városrészt, ennek keretei között  szokásos homlokzat-felújítás mellett 40 belső udvart rekultiváltak valódi közösségi területté hol játszótérrel, hol iskolával, illetve fokozatosan szorítják ki az autókat a gyalogosok és a mindenfelé felfestett és 'védett pályás' bicikliutak térnyerése érdekében. 

Rengeteg civil szervezet nyüzsög, a legtöbb utcának vagy ilyen-olyan saroknak van valamilyen önkéntes, szomszédok alkotta szerveződése, pl. a calle Gerona lakosai már évről évre megszervezik a szecessziós napokat, amikor az utca a gyalogosoké és a mindenféle kiállított dolgoké és foglalkozásé. Mivel két hete voltunk  Terrassa hasonló rendezvényén, nem vártunk túl sok meglepetést, csak gondoltuk ha már biciklire ültünk nézzünk el arra - mégis mit találtak ki a szomszédok. 

Érdekes volt, hogy bár a téma ugyanaz, a hangulat és a megvalósítás érezhetően más volt. Az idősebbek korhű ruhákban nosztalgiáztak - hiszen ennek a városrésznek a szecesszió volt a kiinduló stílusa - a fiatalok pedig a mindenféle tevékenységekkel, játékokkal és ehető-iható finomságokkal voltak elfoglalva.

A sok látnivaló közül egy katalán különlegességet, a helyi 'castellers' csapat által bemutatott élő tornyot emelném ki. Ez egy helyi hagyomány, amely Tarragona városkájának környékéről származik a 18. század magasságából, és mostanra egész Katalánföldön és még Mallorcán is a népünnepélyek egyik csúcspontja. 

Nagyjából úgy kell elképzelni, hogy egy csapat egyen-ingbe és nadrágba öltöztt emberke elkezd egy kupacba tömörülni - valahogy úgy ahogy az amerikai fociban a csapatok összeborulnak - (ezt a szakaszt nevezik 'pinya'-nak) és egyszercsak megindul pár ügyes emberke fölfelé, mint a farkasos mesében amikor a malacka a fa tetejéről rikkantja el magát, hogy 'forró vizet a kopaszra!' és akár 10 ember magas élő tornyot alkotnak a közönség nagy örömére. Az utolsó általában egy kiskölök aki felmászik a formáció legtetejére (őt enxaneta-nak hívják) mire a nép nagy tapsban tör ki - ekkorra már a többieket mind a vállán viselő nagydarab férfiak akik a 'pinya' tetején állnak (ők a folre) rendesen izzadnak és remegnek. Egy pillanat alatt lecsusszannak egymás hátán a magasban dülöngélők és fellélegzik a közönség is. 

Láttam már erről képeket (népszerű képeslap vagy prospektus téma a folklór kategóriában) de valahogyan élőben látni - noha csak 4 szintes volt a torony - nagyon jópofa élmény volt, talán azért is mert a résztvevők hétköznapi emberek akiknek ez az egyik hobbijuk. Nem érdemes otthon kipróbálni mert bármennyire népszerű, egy veszélyes tevékenység, pár éve lepottyant valaki és nyakát is szegte.

Mascarponehab eperöntettel

Eperszezon van és most már tudom, hogy mikor és melyik kis boltban érdemes epret venni, szóval naponta kilószámra fogyasztjuk az epret, szerencsére Virág is tiszta gyümölcsőrült. Persze ilyenkor előkerülnek az epres desszertek is. Hiába fogadtam meg a múltkor, hogy desszertet csak ritkábban fogok csinálni, ez most már azt hiszem, hogy krónikus nálam, egyszerűen nem bírom most megállni, hogy ne kerüljön mindig valami édesség is az asztalra ebéd vagy vacsora után. A családot meg persze nem kell unszolni, szívesen megeszik és nagyon hálás közönség...

És akkor most elkészült ez az epres csoda! Ha otthon is eperszezon van, akkor készítse el, aki él és mozog, mert ez aztán tényleg nagyon finom.

Mascarponehab eperöntettel

Hozzávalók (kb. 4 adaghoz):

200 gr mascarpone

200 gr eper

240 gr babapiskóta

200 gr kristálycukor

3 dl tejszín

porcukor

menta

15 gramm eperből vízzel és cukorral sűrű szószt főzünk, majd ezt a szószt átszűrjük, magokat kidobjuk. A piskótákat jól átitatjuk az epersziruppal, majd félretesszük őket, hogy hűljenek ki. Közben jól felverjük a tejszínt, belekeverjük óvatosan a porcukrot, a mascarponét és végül az apróra vágott mentaleveleket.

Ha minden kész, akkor már csak a tálalás van hátra: a tiramisunál jól bevált rétegezés jöhet itt is: egy réteg átitatott piskóta, egy réteg hab, egy réteg piskóta, egy réteg hab. Ha maradt még szirup, azzal nyakon öntjük, néhány eperszemet rádobálunk és beletűzünk egy mentalevelet, aztán jól behűtjük.

Ja, még valami! Bátrabbak kipróbálhatják bazsalikommal is, én most csak a mentát mertem bevállalni, de hogyha valaki bazsalikommal is megcsinálja, írjon, hogy milyen lett!

A jázminbokrok és a katicabogarak

Azt már otthon nagymama kertjében jól megtanultuk, hogy minden növénynek megvannak a magai bogarai, pillangói. Itt Barcelonában is folytattuk a növény- és állattani felfedezést és az elmúlt hetek nagy élményeinek egyike az volt, amikor a jázminbokrok virágba borultak a környéken. így tömény jázminillatban sétálhattunk nagyokat és közben azt figyeltük meg, hogy nemcsak minket vonz ennek a csodálatos növénynek az édes illata, hanem a katicabogarakat is.Napról-napra megfigyeltük, hogy hol mennyi katica tanyázik, aztán hogy bújnak el, amikor jön az este, aztán egyszer csak vége lett a jázmin virágzásának és eltűntek a katicák. Vajon most melyik növényre telepedhettek át? 

Izgalmak éjszakája

Tegnap volt a kilencedik házassági évfordulónk és szokás szerint hoztuk is a formánkat ünneplés terén: Max éppen aznap hajnalban indult Hollandiába, majd elvileg éjszaka 11 körül ért volna haza, de a gép persze késett, így már csak éjfél után, azaz másnap sikerült ünnepelnünk. Én pedig kitaláltam, hogy sütök valami finomat és miután Virág elaludt, a csendes, nyugodt éjszakában megalkottam a finomságot is. Az izgalom egyrészt az volt, hogy vajon elindul-e a gép és ha igen, mikor. A másik izgalom pedig a konyhában volt, ugyanis Molten chocolate cake-et gondoltam kreálni, ami gyakorlatilag olyan, mintha egy egyszerű csokifelfújt vagy csokis muffin lenne, csak éppen amikor elkezdjük kanalazni, akkor a közepéből folyékony csokoládé kell, hogy előbukkanjon. Az egész egyáltalán nem bonyolult, egyszerűen csak arra kell ráérezni, hogy mennyi perc alatt lesz már kemény a kérge, de a közepe még folyós... Hahaha, na ez az. És akkor tegyük hozzá, hogy mikorra ér haza a férj. A lényeg, hogy végül sikerült, a közepe úgy, ahogy kell csodásan kifolyt és szuperfinom lett az íze. A képen látható gyönyörű tulipánokkal pedig tele van a lakás.

Vigyázat, ez a desszert iszonyatosan tömény, iszonyatosan csokis! még véletlenül se keverjünk be több adagot és tároljuk a hűtőbe, mert a végén rászokunk és nemcsak ízlésre, de formára is Gombóc Artúrrá változunk. (most már el is döntöttem, hogy lassan kicsit hanyagolnunk kell a desszerteket, mert ennyi desszertet lassan lehetetlen lesz bármennyi sporttal ledolgozni...)

Na azért megosztom veletek a receptet, hátha valaki csokimániás és hízni akar épp..

Molten chocolate cake

Hozzávalók:

2 tojás

2 tojás sárgája

12 dkg vaj

4 ek cukor

4 ek liszt

12 dkg csokoládé (én 6 dkg chilis töltelékűt és 6 dkg normál 70%-os kakaótartalmú étcsokit tettem most bele)

Miközben a sütőt előmelegítjük 230 fokosra és közben vízgőz felett a vajat és a csokit megolvasztjuk, elkészítjük magát a tésztát. A tojásokat, tojássárgákat a cukorral jó sűrű habbá verjük, majd belekeverjük a lisztet és a már megolvadt csokit. Ezt a masszát kell ezután a nagyon lelkiismeretesen kivajazott, kilisztezett kis sütőformákba elosztani (ebből a mennyiségből 4-5 adag lesz, attól függően, hogy mekkorák a formáink). Sütés közben picit még meg fog emelkedni, ezért ne tömjük csordulásig a formákat!

És ezután jön a varázslat: tegyük be a formákat a sütőbe és süssük 5-8 perc közötti időtartamig. Minden recept, amit a témában elolvastam, mást írt, ezért jobb, ha kikísérletezzük magunk, hogy nálunk épp mi működik. Ha hamar vesszük ki, akkor nem kérgesedik meg mindenhol. Hogyha későn, akkor pedig már nem fog folyni a közepe. Valahogy azt az időpillanatot kell eltalálni, amikor már a külseje megszilárdult, de a közepe még kicsit remeg. Szóval itt szívem szerint azt írnám, hogy "amikor már úgy érzed, hogy kész", de ettől a kifejezéstől mindig is rosszul lettem, amikor Anyu elmesélt egy receptet és volt benne néhány "amikor jónak érzed már" fordulat... Na szóval, hogyha kész, akkor vegyük ki a sütőből, borítsuk ki óvatosan egy tányérra és ehetjük is! Nekem 5 kis tálka lett, így az elsőt még Max érkezése előtt sütöttem ki, így kitapasztalva, hogy a mi sütőnkben 7 perc kell a tökélyhez, a következő kettőt még éjszaka megettük, az utolsó kettőt pedig másnap vaníliafagyival. A vaníliafagyis volt az abszolút befutó nálunk!

Ügyintézések hete

Tavaly még meg-megrettentünk egy hivatalos ügymenettől, most már szerencsére az előzetes szótárazáson és némi bátorsággyűjtésen kívül másra nincs szükség, belevágunk és kész.

Így aztán amikor nemrég kétszer is jogtalanul vont le a biciklitársaság a számlánkról pénzt, akkor már bátran indultam neki a központi irodának, hogy márpedig akkor én most ezt elintézem és visszaigénylem a pénzünket és az otthoni hozzáállásból kiindulva legmerészebb álmainkban is annyit feltételeztünk csak, hogy az egyik tételt visszautalják, a másikat pedig úgymond lenyelik. A központból ugyan elküldtek azzal, hogy írásban kell benyújtani a panaszt, de miután ezt megtettem, nemsokára már a számlánkra utalták mindkét összeget! Ennek hallatán a helyiek is azt javasolták, hogy hivatásszerűen vállaljak ügyintézést...

Aztán persze pont akkor jöttek a gázosok a gázórát leolvasni, amikor épp Virágot vittem óvodába, így ott is csak egy bedobott telefonszám várt, hogy hívjuk őket fel időpontegyeztetés céljából. A számot felhívtam, a szerelővel jól elbeszélgettünk, majd kiderült, hogy a központon keresztül lehet csak időpontot egyeztetni, úgyhogy néhány kör után végülis sikerült, holnap jönnek gázórát olvasni. Már csak azt lenne jó addig kinyomozni, hogy hol van a gázóra...

Ma még orvoshoz is sikerült bejelentkeznem, mondjuk ez sem volt egyszerű, mert az itteni SZTK-ban regisztrációkor valamelyik orvoshoz hozzárendelik az embert. Na most, az én orvosom csak délután rendel, és mivel én délelőtt tudnék menni, ezért szegény orvosomat így ismeretség nélkül is, de hát le kellett azonnal cserélni. A lényeg, hogy elvileg van már időpont, most jön a betegség témakör áttanulmányozása spanyolul.

A gépjárműadó (motorra) intézése is csak spanyolul volt lehetséges, ahol egy call-centeren átjutva még online - azaz a telefonon át - ki is lehetett fizetni az adót. De most zajlik éppen a spanyol jövedelemadó-bevallás és a tavalyról lejárt éves állatkerti bérletet is megújítottuk egy hete, szóval intéződnek az ügyeink szépen sorban. 

Szemét ruhaköltemények

Az egyik dolog, amiért nagyon szeretek Barcelonában élni, hogy állandóan történik valami és az a valami sokszor nagyon is újszerű, inspiráló. Ettől aztán még az átlagember is úgy érzi magát, mintha éppen csak egy építészeti, kulturális konferencián van divatbemutatón lett volna, pedig csak a helyi Auchanba ugrott be a heti bevásárlást intézni, csak éppen belebotlott egy minikiállításba, ami pici kis ablakot nyit egy másik világba, ahol a fiatal, tehetséges művészek azon dolgoznak és munkálkodnak, hogy éppen a mindennapok egyforma kerékvágásából zökkentsenek ki minket.

Most éppen háztartási szemétből és a háztartásban sokat használt egyszerű termékekből készített ruhákat mutattak be a bevásárlóközpontban, így kerültek reflektorfénybe a gumikesztyűből, 

arctisztító vattából, papírzacskókból és joghurtos dobozokból készített ruhák. A vicc az, hogy messziről nézve azt hinné az ember, hogy teljesen normális ruhákról van szó, egyáltalán nem látszik a különbség.

Lehet, hogy nem tűnik így leírva nagy durranásnak és tényleg csak néhány báburól és talán néhány elszállt fantáziájú fiatal ruhatervezőről van szó, de az élmény valahogy mégis hasonló ahhoz, mint amikor a Miró múzeumból hazajövet Virág úgy érzi, hogy ő is tud olyan művész lenni, hiszen már tud fekete vonalat fehér papírra húzni kicsit görbén... Itt is valami ilyesmi történt, amikor a kiállítást látva, Virág nemcsak a boltban vásárolt szuperül megvarrt kis babaruhákkal kezdte felöltöztetni a babáit, hanem rájuk aggatta az itthoni kis papírzacskókat.

Epres ricotta tortacsoda

Nem mintha a spanyol konyhát már unnám, de desszertek terén valahogy inkább olaszos a család ízlése, így aztán a tiramisu és Torta Caprese után egyenesen vezet az út az olasz konyha további gyöngyszemei felé.

 

Most az epres ricotta torta került épp a figyelmem középpontjába és nem bántam meg, a család véleménye szerint bekerülhet a kis családi receptkönyvbe. És mivel Virág az utóbbi időben nem hajlandó bármit megenni, így aztán kifejezetten nagy elismerésként éltem meg, hogy nagy odaadással, unszolás nélkül tömte magába ezt a finomságot.

Ahogy azt már megszokhattuk, a déliek nem mindig vacakolnak sokat az ételekkel, gyorsan összekeverik a hozzávalókat, főzik-sütik és már kész is a finomság. Hát, ez is valami ilyesmi:

 

Hozzávalók:

500 g ricotta sajt

500 g eper (szerintem málnával még jobb lehet, de itt most épp nem volt a boltban és nem volt türelmem kivárni, míg a piacra is eljutunk)

3 tojás

6 ek cukor

5 ek liszt

2,5 dl tejszín

1 citrom

 

Először is keverjük össze a ricottát a cukorral, liszttel, tojással és a citrom lereszelt héjával! Ezután ebbe keverjük bele az eper harmadrészét, kis darabokra aprítva és kivajazott, lisztezett formában süssük készre kb. 45 perc alatt (160 fokon)!

Vigyázat, ez nem túl nagy adag, így kb. egy 18 cm-es piteformára elegendő!

Miközben sül a tortánk, készítsük el az öntetet a tortához: a tejszínt kicsit habosítsuk fel, turmixoljuk bele a maradék epret és kicsit cukrozzuk meg és hűtsük be a hűtőben!

A kihűlt tortát mi most a hideg öntettel leöntve, néhány eperszemmel díszítve majszoltuk nagy élvezettel.

Újabb mediterrán finomság szárított paradicsommal!

Az utóbbi időben rákaptunk a szárított paradicsomra, amit lehet ömagában, azaz aszalt formában eszegetni, vagy csak úgy előételként olajos mártásból kirántva kenyérrel majszolgatni és természetesen lehet vele mindenféle ételt ízesíteni. Eddig még csak kis mennyiségben fogyasztottuk, mivel a boltban a kis üveges kiszerelés található általában, annyira meg még nincs paradicsomszezon, hogy saját paradicsomszárításnak fogtam volna (bár már épp elkezdtem tervezgetni, hogy hogy is fogom ezt majd itthon kivitelezni). És ekkor bukkantam rá  a belvárosi piac mellett egy picike boltra, ahol hatalmas mennyiségben lehet előre csomagolva, elfogható áron venni ezt a finomságot. Jól fel is pakoltunk tehát a fél kilós csomaggal és azóta majdnem mindenbe kerül egy kis szárított paradicsom…

Nagyon finom!!!

 

Íme egy szuper könnyű és szuper finom recept:

 

Hozzávalók:

tészta (penne vagy masni, mi most masnival ettük)

300 g csirkemellfilé

1 csésze szárított paradicsom

300 ml tejszín

spenót

3-4 gerezd fokhagyma

só, bors

 

 

Miközben a tésztát megfőzzük, addig egy serpenyőben vajon puhítsuk meg az aprított fokhagymát, majd világosbarnára pirítsuk meg benne a csíkokra vágott csirkét! Ezek után öntsük rá a tejszínt, dobjuk bele az aprított szárított paradicsomot és a spenótot és főzzük még pár percig! Ha már ez is kész,a közben megfőtt és leszűrt tésztát is adjuk hozzá, rottyantsuk össze 2-3 perc alatt és már tálalhatjuk is!

 

Halak terén jól hal-adunk…

Azaz kezdünk belejönni a halas ételek készítésébe is, már van is jónéhány alaprecept, amiket aránylag gyakran készítek és mindig találok valamit, amivel érdemes próbálkozni.

 

A nagy fejlemény most az volt, hogy míg eddig általában a kisebb-nagyobb bevásárlóközpontokban frissen filézett halakat vásároltunk, most elmerészkedtünk a nagypiac halas pultjaihoz és ott egy nemrég kifogott egész halat választottunk ki, amit aztán a halárus a kért módon feldarabolt, filézett nekünk. Nagy büszkeséggel tértünk hát haza a mi halunkkal, amit itthon Max még egy kicsit azért szálkátlanított, én pedig közben már melegítettem is a sütőt, kevertem a szószt és 20 perc múlva már eszegettük is a nagy szerzeményt.

Olajbogyós hal

 

Hozzávalók:

¼ csésze zöld olajbogyó

¼ csésze fekete olajbogyó

2 tk Capribogyó

2 tk aprított fokhagyma

1,5 tk olaj

1 ek balzsamecet

½ csésze paradicsompüré

2 ek aprított petrezselyem

Só, bors

Szárított paradicsom

4-5 halfilé (mi most tőkehalat vettünk)

 

A sütőt 150 fokra melegítsük elő, majd konyhai mixerrel a hal kivételével az összes hozzávalót jól turmixoljuk össze! A végén sűrű, sötét masszát kell, hogy kapjunk, amivel aztán a halfiléket jól borítsunk be és így süssük a halat kb. 20 percig!

Nagggyon finom! Sajnos annyira finom volt, hogy hipp-hopp megettük az összeset és képet sem tudtunk nektek csinálni, de majd legközelebb...

Múzeális esti sorbanállás

Ma este van/volt a múzeumok éjszakája, ami itt kb. 30 múzeum este 7 és hajnali 1 közötti ingyenes nyitvatartását jelenti. Ki is találtuk, hogy mi elmegyünk a Pedrera nevű Gaudi-házba ahol még valami zene-bona is a program része volt. Aztán mikor megpillantottuk a háztömböt körbegyűrűző sort (200m +) úgy döntttünk, hogy inkább fagyizunk és sétálunk egyet Barcelona Andrássy útján és környékén (Passeig de Gracia és Rambla de Catalunya).

Ez a környék az Eixample szecessziós szíve, ahol az elegáns boltok és éttermek vannak és ahol persze az elmaradhatatlan pirosra égett túristák hömpölyögnek. Jó itt sétálni, mert határozottan a divat és a jólét vérkeringésében érzi magát az ember, spanyolosan és europaiként is egyszerre. Virágnak persze mindig más fogja meg az érdeklődését mint amire gondolnék, például a lehúzott bolt-rolókra ragasztott kis matricák, vagy a fák törzse melletti föld.

A séta után felmentünk a Montjuïc-re (Barcelona Gellért-hegye), ahol szerencsénkre a Miró alapítvány előtt épp nem állt akkora sor mint a belvárosi múzeumoknál. Nem is kellett sokat várnunk és Virággal végignézhettük a képeket-szobrokat és felidézhettük neki, hogy melyik volt a kedvence hat hetesen. Egyre élénkebb volt ahogyan sorra próbáltuk találgatni, hogy mi is van a képeket (pl. szerintünk egy kutya csontot eszik / képfelirat: nők és papagájok) és mire az atico-n kiállított szobokhoz értünk  már tetőzött a mókagyár. Azért érdekes ember lehetett ez a Miró, például a képek egy részét már Virág is el tudja készíteni (lásd a girbe-gurba fekete vonal fehér alapon).  Mire egyébként kiértünk a múzeumból már itt is elég hosszú sor állt így örültünk, hogy korán érkeztünk.

Éljen a kultúra!

Sitges és a homok

Úgy döntöttünk, hogy már nyár van, így a szombati teraszon elmajszolt reggeli után kocsiba vágtuk magunkat és elmentünk Sitges-be, ahol ünnepélyesen megkezdtük a srandszezont. Még érezhetően kevesebb ember hevert a parton (mint mondjuk augusztusban), és a tenger is elég hideg még ennek ellenére páran már ott lubickoltak (talán németek?) élvezve a felhőtlen kék eget és a napsütést.

A tenger még mindig sós, és vissza kell szokni a mindenbe beférkőző homokhoz is ami ilyenkor az évad elején még inkább zavaró. Persze Virággal minden sokkal inkáb homokos -Sitges pedig amúgy is a homokról híres: itt kezdődik a 'costa dorada' ami aranypartot jelent - nevét a homokszemcsék közti apró, aranyszerűen csillogó lapocskákról kapta, amelyek a hullámverésben aranyló színnel festik meg a partot. No meg itt tartják Európa egyik legnagyobb homoszexuális fesztiválját, amiből mi eddig rendre kimaradtunk.

Virággal építettünk homokvárat, kis lábáztató medencét amit a hulámok újra meg újra leromboltak, és kislapáttal hordtuk ki a vizet a tengerből folyamatosan ami reméljük nem vezet ökológiai katasztrófához. Amikor hazaindultunk még úgy tűnt emelkedett is a vízszint de lehet, hogy csak a dagály a ludas.

Szecesszió a teraszon

Vasárnap gondoltunk egyet és a hűvös szép miatt végül nem a tengerpartra mentünk hanem a félsziget belseje felé vettük az irányt - ahol általában mindig melegebb van. Terrassa városát már Miki ajánlotta még mielőtt ideköltöztünk volna, kb fél órányira van a Barcelonától és van saját kis történelme városfallal és múzeumokkal, aztán Interneten rábukkantam a 'modernista hétvégére' ami gyakorlatilag a város fénykorát jelentő szecessziós trend háromnapos rendezvény keretében történő felidézése. 

Spanyolországba Barcelonán keresztül érkezett meg Európa - még úgy száz éve, amikor az ipari forradalom és ezen belül is a könnyűipar lecsapott a környékre és a gazdasági hátterét megteremtette annak rendkívül sikeres és ma is kedvelt építészeti irányzatnak amit Európa modernizmusnak, Magyarország szecessziónak ismer. Így aztán Terrassa 100 éves vásárcsarnoka és sok másik épülete ebben a koran született, illetve a középkori városi házacskák felújítása is ekkor történt meg. (csak úgy zárójelben megkérném az olvasótábort, hogy valaki magyarázza már el miért hívják a szecessziót úgy ahogy?)

Ez a rendezvény a helyiek műve volt és főként ők is vettek részt. Sokan beöltöztek XIX szd végi XX eleji ruhákba és sétáltak a kis utcákon-tereken, vásárolgattak a mindenféle finom portékát kínáló standokon (mi például túró-sajt-tortát vettünk) és részvettek az előadásokon, bemutatókon. 

Sajnos mivel vasárnap délben jártunk ott, nem sikerült bejutnunk a helyi éttermekbe mivel ilyenkor minden asztal jóval előre le van foglalva az ünnepi hangulatban lévő helyieknek, de ettől még nagyon jól éreztük magunkat és el is határoztuk, hogy visszamegyünk egyszer amikor nem lesz ekkora tömeg és meg tudjuk nézni az ipar- és tudomány múzeumát és a várkastélyt.

Hétvége Provence-ban

hosszú hétvégénk volt a Május 1 miatt - ami még a Spanyoloknál is a munka ünnepe - és ezért kitaláltuk, hogy átugrunk dél-Franciaországba kicsit körülnézni. Igazából fura is, hogy csak most jutott ez eszünkbe hiszen alig 3 és fél óra autózást követően már Provence dimbes-dombos tájain jártunk (ami kb. annyi mintha Valenciába mentünk volna át).

Provence

Provence híre már Magyarországra is eljutott egy ideje, akkor legalábbis biztosan amikor az 'Egy év Provence-ban' és a könyv többféle folytatása megjelent libri-szerte. Bennünk is élt tehát egy kedves kép már az út előtt, szép terméskő házakkal, levendulamezőkkel és aranyos városkákkal. Azt kell mondjam, hogy egy cseppet sem csalódtuk. Lehet, hogy nem pont úgy néztek ki a kis városkák mint amire számítottunk, de a táj és a falvak-városok hangulata annyira jellegzetes és homogén volt, hogy megdöbbentünk tőle. Első nap ebédelni megálltunk még Languedoc régió területén egy kis városkában (ami semmilyen könyvünkben nem szerepelt), és noha a Spanyol határ nem is volt messze onnan, a házak spalettásak és lapos tetejűek voltak, az emberek a kis terecskéken üldögéltek és kávéztak vagy ebédeltek - azaz ugyanazok a díszletek voltak mint Spanyolországban - összetéveszthetetlenül Francia volt minden az ízektől, az illatokon át a szellő fújásáig. Nem tudtunk rájönni, hogy mi ennek a kulcsa, de valami nagyon mélyen kulturális.

Provence egyébként igen gazdag Római kori leletekben és építményekben, és városai (legalábbis amerre jártunk - Nimes, Avignon, Arles) a Spanyol-Olasz-Francia kereskedelmi útvonalak találkozásában álltak évszázadokon át, amitől is az anyagi gazdagság mellett kultúr-import is volt bőven. A XVI. és a XIX század között inkább hanyatlás volt jellemző a vidékre, ám ezt követően a művészetek és többek között a rízstermesztés új életet öltött a régióba. A huszadik század pedig amilyen viharosan kezdődött, olyan szép kiegyensúlyozott évtizedekkel ajándékozta meg azokat akik egyre több országból költöztek erre a vidékre, nem is beszélve arról a rengeteg túristáról aki megfordul itt minden évben.

Főbb állomásainkról:

Avignon a Pápák városa. Már a Rómaiak is tiszteletüket tették itt viszont a város akkor tett szert hírére, mikor 1309-ben úgy döntött az akkori Pápa (Clement V), hogy a családi klánok ádáz harcaitól lángoló Róma nem pálya neki és különben is a legtöbb Katolikus hívő Angliában és Franciaországban van (ezidőtájt), tehát költözzünk ide. Ideiglenes megoldásnak tekintette és csakúgymint a baráti szovjet csapatok Magyarországon, kicsit elhúzódott az állomásozás, kb 100 évig kormányozták a Katolikus egyházat az Avignoni pápák. Ha már ott voltak, építettek hatalmas palotát, szép hidat és olyan rezidenciákat, amelyeknek most a turizmus örül leginkább. A város egyébként nagyon kedves, falakkal és bástyákkal övezett belvárosában leginkább sétálni, kávézni és múzeumokat keresni érdemes.

Uzes egy szép és kedves kisváros, némi antik emlékekkel és sok-sok középkori épülettel és történettel. Mi pont a heti (vagy havi?) nagypiac napján tévedtünk oda, amikoris a legszűkebb belvárost körülrajzoló Boulevardon, illetve a sétálóövezet minden négyzetméterén mindenféle árus kínálta a portékáját, természetesen sok-sok nézelődőnek. Nem is nagyon tudtuk elképzelni, hogy milyen lehet a városka a tömeg nélkül amiben ott hullámoztunk. A kedves kis sétáló-utcák és hangulatos terek mellett van még egy hely ami említésre méltó: a Haribo-nak van egy gyára ott amiben egy Bonbon-múzeum és egy nagy bolt is van. Ez utóbbiba jutottunk csak be mert a múzeum pont bezárt egy hosszabb ebédszünetre amikor odaértünk. Azért félelmetes amikor tele kosárral vásárolják a gumicukrot és a mindenféle szintetikus gumi-cukor édességeket. Mi egy klasszikus gumimaci-zacskót vettünk csak Virágnak és furán is nézett a pénztáros, hogy 'c'est tout' (ez minden)?

Pont du Gard, amely egy antik, még Rómaiak által épített vízvezeték-híd, amely az egyik leguniverzálisabb jelképe a környéknek. Egy szépen  rendezett hatalmas parkoló várja az évi sok-sok ezer látogatót (Franciaország leglátogatottabb antik látványossága), aztán étterem és mindenféle múzeum és bolt, ami után kellemes meglepetés, hogy maga a híd és a folyóvölgy két oldala szép és természetes, mindenféle árusok és űberturisztika nélkül. Maga a híd egyébként lélegzetállító, a képek alapján nem is gondoltuk volna. Még gondolkodtunk is, hogy megálljunk-e itt, felrémlett a sok japán turista meg a buszokkal idehurcolt gimnáziumi osztályok.. mindebből semmi, ráadásul a gyönyörű séta után egy nagyon hangulatos kis étteremben kíváló Provence-i ebédet ettünk, a híd panorámájának árnyékában.

Fontaine de Vaucluse egy kis falu amely (legalább) két dologról híres: itt élt és alkotott az olasz költőóriás Petrarca akinek a szonettjei legalább olyan jól megmaradtak, mint  a falu felett eredő forrás, amelynek az a különlegessége, hogy egy igen bő vízű folyócska bukkan ki egy sziklafal tövéből, ahol egy strandmedencényi természetes kis tó található ami nagyon mély. A másodpercenként 200 köbméteres hozamával a világ legbővizűbb forrása (amikor épp nincsen szárazság), és még csak nem is ez a legnagyobb meglepetés hanem az a projekt amit évszázadokon át folytattak az erre lakók, hogy kiderítsék hol van a feneke. A legfrissebb eredmények szerint 400 méter mély természetes kútból tör fel a víz, ami akármerről is nézzük egyedülálló. Ez volt egyébként az a hely ahol konkrétan tömegiszonyunk lett, egy hosszú hétvége középső napjára senkinek sem ajánljuk ezt a falut. A fagyikelyhek a folyócska partján található éttermekben nagyon finomak voltak.

Gordes nagyon kellemes kis falucska, amelyet akkor érdemes felkeresni amikor a turisták rohama épp lankad. Nem egy óriási hely, nekünk még egy óra sem volt körbeséltálni és bebámészkodni a kis utcácskákba. Provence (és Franciaország) egyik legszebb falujának van kikiáltva, és nem véletlenül. Van kis főtere, pár görbe utcája és lépcsője és mivel egy meredek hegykúpra épült, festői látványt nyújt amikor megközelíti az ember.

Arles városa a római Amfiteátrumáról, színházáról és Van Gogh-ról híres, aki itt alkotott egy darabig, és talán még a fülét is itt kurtította meg valamelyik rohamában. Ma ez egy szépen prosperáló város sétálónegyeddel, mini turista-vonattal és sok múzeummal-galériával. Innen szervezik a Camargue régió (természetvédelmi terület a tenger partján) közigazgatását és turizmusát. Érdemes akár egy hétvégét is eltölteni itt, van annyi sétálni- és látnivaló. Amikor a Rizs fesztivált rendezik minden évben, újra feléled a Római korban aktívan üzemelő Amfiteátrum és bikaviadalok szórakoztatják a népet, igaz itt nem a spanyol típusú 'corrida' megy hanem egy francia verzió. Érdekes még, hogy egész utunk során nem bírtunk egy croissant+café au lait kombinációt reggelizni, például Arles-ban palacsintát tudtak adni az amfiteátrumra néző szép napos teraszos kávézóban, de croissant nem akadt. És ha már kávézó: valamilyen különös okból a 'café creme' hasonlított leginkább arra amit máshol inni szoktunk, a Cappuccino és a tejeskávé feledhetően borzasztó volt.

Utunk utolsó állomása Nîmes volt, ahol egy szép kis belvárosi sétára és egy kellemes ebédre volt csak időnk, pedig akár két napot is el lehet nézelődni az antik amfiteátrum, a 'maison carré' és a különféle múzeumokat behálózó belvárosi utcácskákban. Itt gyakrabban van bikaviadal és mivel egy aránylag nagyobb városról van szó, megtalálható itt minden a ronda külvárostól a sportrendezvényeken át a kulturális fesztiválokig. A tenger és a már említett Camargue régió csak fél óra autóval. Azt is megfigyeltük, hogy az utcán ücsörgős éttermek itt voltak a legolcsóbbak az előbbi helyekhez képest (és még itt sem olcsó - 11-12 EUR a menü).

Sokféle szállás-lehetőség van Provence-ban, mi egy kis vidéki vendégházban aludtuk, ami egyrészt olcsóbb volt mint a városi szállodák, másrészt nem volt gond a parkolás és még Virágnak is volt kis hinta és csúszda a kertben. Stílusos régi épületben kis szobácskák, házinéni és végre nem a konfekció-szobák mint a szállodaláncokban.

Jól éreztük magunkat, még biztosan visszamegyünk erre a környékre.