Ez a környék az Eixample szecessziós szíve, ahol az elegáns boltok és éttermek vannak és ahol persze az elmaradhatatlan pirosra égett túristák hömpölyögnek. Jó itt sétálni, mert határozottan a divat és a jólét vérkeringésében érzi magát az ember, spanyolosan és europaiként is egyszerre. Virágnak persze mindig más fogja meg az érdeklődését mint amire gondolnék, például a lehúzott bolt-rolókra ragasztott kis matricák, vagy a fák törzse melletti föld.
A séta után felmentünk a Montjuïc-re (Barcelona Gellért-hegye), ahol szerencsénkre a Miró alapítvány előtt épp nem állt akkora sor mint a belvárosi múzeumoknál. Nem is kellett sokat várnunk és Virággal végignézhettük a képeket-szobrokat és felidézhettük neki, hogy melyik volt a kedvence hat hetesen. Egyre élénkebb volt ahogyan sorra próbáltuk találgatni, hogy mi is van a képeket (pl. szerintünk egy kutya csontot eszik / képfelirat: nők és papagájok) és mire az atico-n kiállított szobokhoz értünk már tetőzött a mókagyár. Azért érdekes ember lehetett ez a Miró, például a képek egy részét már Virág is el tudja készíteni (lásd a girbe-gurba fekete vonal fehér alapon). Mire egyébként kiértünk a múzeumból már itt is elég hosszú sor állt így örültünk, hogy korán érkeztünk.
Éljen a kultúra!
