Asturias - fotóriport

Világjárásunk - vagy inkább Spanyolország-járásunk - második felében Asturias tengerpartját és hegyvidékét jártuk be. Itt kicsivel többet voltunk mint Cantabriában és ezt is nagyon élveztük.

Képek csak egy kattintásnyira!

Asturias

Cantabria - fotóriport

Tegnap este hazaérkeztünk a nyaralásból, kicsit fáradtan a sok autózástól de feltöltődve és egy csomó képpel a fényképezőgépben. Hogy egy kis ízelítőt adjunk, íme egy fotó-riport a nyaralás első feléből, amelynek során Cantabria régiót fedeztük fel.

Cantabria

kommenteket-megjegyzéseket majd fűzünk azért hozzá, hogy teljes legyen az élménybeszámoló.
A képre kattints tehát és meg is nyílik a galériánk!

Nyaralunk!

ha véletlenül hiányoznánk valakinek, most ne Barcelonába képzeljen minket hanem Asturias-ba; nyaralunk ugyanis az Atlanti óceán partján, a Picos de Europa hegység lábainál. 

A spanyolok és a sorbanállás

Számunkra ugyan felfoghatatlan, de itt valamiért nemcsak elviselik az emberek a sorbanállást, de láthatóan élvezik is. Lehet, hogy összefüggésben van azzal, hogy szűkebb az a zóna, ahova idegeneket már nem szívesen engednek be, de minden esetre 1-2 órás sorbanállás meg se kottyan nekik még akkor sem, hogyha tűz a nap, vagy bezár éppen a múzeum, vagy még ezután sem férnek fel a vonatra, ők szívesen maradnak a sorban, beszélgetnek, nevetgélnek, mintha legalábbis egy árnyas nyugágyban üldögélnének jeges itallal a kezükben. Ja, és persze mindezt nem ám nyári ruhában, hanem hosszú nadrágban, hosszú ingben, esetleg kabátkában a 30 fokban… Van még mit tanulni tőlük ezen a téren!

Megszülettek a kispávák az állatkertben

Arról már írtunk, hogy bérletünk is van a barcelonai állatkertbe, így aztán rendszeresen látogatjuk is. Mindig sikerül azért valami újat felfedezni, megnézni, amitől aztán még mindig nagyon szeretünk beugrani ide. A héten például átalakították a delfin showt és az eddigi sok-sok páva mellé megszülettek a kispávák is, így most már tényleg lépten-nyomon pávába botlik az ember. Ja, és létezik fehér páva is, csak ez olyan bújkálós fajta, hogy a bokrok aljában kell keresni…

Casa Batlló – avagy Gaudi újra

Az már biztos feltűnt nektek is, hogy Gaudi nekünk nagyon bejön. És eddig még nem sikerült olyan alkotást megnéznünk, ahol kiábrándultunk volna, vagy ne mosolyodtunk volna el a játékos megoldások láttán. Hát, így voltunk a Casa Batlló-val is. Azt láttuk, hogy sor áll általában a jegypénztárban, azt is sejtettük, hogy nem véletlenül… De hát mire is jók a vendégek Magyarországról, ha nem arra, hogy velük bejárjuk (vagy újra és újra bejárjuk) a látnivalókat. Tehát a családnak köszönhetően ide is eljutottunk és csak azt bántuk meg, hogy a lakáskeresésnél ezt a kecót nem mutatták meg, mert lehet, hogy inkább itt laktunk volna.

Ezt ugyan inkább látni kell, de azért pár szóban mégis: egy teljesen szokványos főutcai ház átalakításával bízta meg a háztulajdonos Josep Batlló  Gaudit, aki teljesen átvarázsolta a házat a saját stílusa szerint. Eltűntek az egyenes falak, vonalak, megjelentek a színek, a játékos kis ötletek, amelyektől ez aztán tényleg egy kis varázsházikó lett. Gyönyörű kerámiák, színes ablaküvegek, csigavonalak, fafaragások jelentek meg és Gaudi akkoriban állítólag teljesen úttörő technikákat hozott be az építészetbe: a lakás folyamatos levegőztetését, hűtését-fűtését, a modern kandallót és kéményeket, a víztárolást és egyéb, ma már természetesnek tűnő kis apróságokat. Itt már pár szót hallottunk arról is (a jegyhez adott audioguide-nak köszönhetően), hogy a munkálatok nagyon lassan haladtak, mivel minden egyes csempe, kő, fadarab elhelyezésénél Gaudi személyesen is ott volt és minden csak úgy kerülhetetett végleges helyére, hogyha ő is jóváhagyta. Talán épp ezért nem nagyon lehet egyik művét sem befejezettnek tekinteni, mert így aztán egy ház átalakításan is sok-sok évet vett igénybe és itt még az önkormányzattal is összetűzésbe került a mi Gaudink, merthogy csak kész terveket tud jóváhagyni egy építési osztály, de hát ki várhat teljesen kidolgozott, részletes építési tervet egy Gauditól??? Ezt gyorsan áthidalta a mi zsenink egy egyszerű skiccel, amit a helyiek elfogadtak, ő meg aztán csinált, amit akart. És azt hiszem, hogy ma már senki nem bánja, hogy nem a szabályoknak megfelelően építették meg. Azért arra is kíváncsi lennék, hogy mit is kezdene szegény Gaudi a híresen rugalmas magyar építési szabályokkal... 

(Gábor, köszi a képeket)

Az elalvás művészete

Virág nagyon aktívan éli kis életét és ez mindig is így volt, hosszúak és aktívak vele a nappalok és hiába fáradt, állandóan töri valamin a fejét.  Már pár hónapos korában sem volt könnyű nála az elalvás, mindenféle praktikákat kellett bevetni és persze minden okos könyvet, cikket elolvastam ezügyben, de nekünk valahogy mégsem sikerült rájönni a szuper megoldásra. A “hagyjuk ordítani” módszerrel (első nap persze sokat fog sírni, ordítani a gyerek, de ez állítólag egyre rövidebb lesz) is próbálkoztunk, de nyáron a szomszédok kérdeztek rá reggelente, hogy nyúztuk-e éjszaka a kis Virágot vagy mi baja volt, télen, meg mi nem bírtuk zárt ajtónál, utazásnál pedig nem volt képünk különböző szállásokon az éppen nyaralásukat töltőket ezzel szórakoztatni, így mindig abbamaradt a próbálkozás és addig soha nem sikerült eljutni, hogy az ordítás fél óra alá menjen. De hát ki az, aki ezt bírja? Szánom, bánom, én nem…

Szóval, akkor kezdődtek a kis praktikák: Anyu első javaslata, hogy rakjunk egy kis takarót a fejére (nem fullasztás céljából..) bejött és Virág kis korában sokszor úgy tudott csak megnyugodni és nem a külvilágra figyelni, hogy egy kis takaróval a szemét letakartuk és így pár perc alatt elaludt. Aztán jöttek a további próbálkozások és mindig más működött vagy éppen nem.

Amióta Barcelonába költöztünk, a helyzet rosszabbodott, de persze az első hónapban a szállodában próbáltuk nem felordítani minden este a házat, így maradt az elalvás helyett a szórakozás. Már a mostani lakásban Virág már nem nagyon akart leszokni az órákig tartó mesékről, beszélgetésekről. Keztük az esti programot a fürdéssel, aztán jött az esti tejcsi, utána a mese, az imádkozás és onnantól kezdődött az őrület. Mert ugye már az imádkozás is nagyon érdekes, mert a családtagokat mikor sorra vettük, akkor nagyon érdekes volt azon gondolkodni, hogy vajon ki mit csinál, stb, de utána meg aztán jöttek már az elvontabb történetek és témák, hogy “Amikor kislány voltam, akkor kórházba vitt mentő és sírtam, de doktor bácsi adott sok játékot és együtt játszottunk, meg adott szurit…” Hát, ilyen ugyan nem történt, de azért érdekes…

És akkor jött megint Nagymama és a szuper kipróbált régi módszerek. Egyszer itthon hagytuk Virágot vele este és láss csodát, mire hazajöttünk Virág teljesen nyugodt volt már korán és ugyan nem aludt még el, de pár perc múlva minden mese nélkül ez is megtörtént. Kérdeztük is gyorsan, hogy mi a módszer! És kiderült, hogy az egész mögött egy kis történet húzódik, amit Nagymama elmesélt Virágnak és Virág belátta, hogy jobb, hogyha hamar elalszik: Volt egyszer Petike, aki nem akart elaludni gyorsan, hangoskodott és játszott a játékaival. De a játékok nagyon fáradtak voltak és már alig bírták, Petike mégsem hagyta abba a játszást, anyukája hiába figyelmeztette, hogy a játékok már fáradtak. Petike aztán másnap hiába akart játszani a játékokkal, a játékok ki voltak purcanva és nem lehetett velük játszani.

A lényeg, hogy azóta Virág ezt nagyon átgondolta, mérlegelt és már egy hete gyorsan és szinte egy szó nélkül, csöndben elalszik, nehogy a játékok ne tudják magukat kipihenni.

Reméljük, hogy még legalább őszig kihúzzuk ezzel a történettel és akkor majd otthon nagymamától kérünk egy újabb csodamódszert…

Poble Espanol

A Poble Espanol, azaz spanyol falu az 1929-es világkiállításra készült azzal a céllal, hogy egy helyen mutassa be Spanyolország különböző vidékeinek jellegzetes épületeit, építészeti stílusjegyeit. A gondolat hasonló, mint az otthoni Skanzennél, addig bolyonghatunk a girbe-gurba utcácskákon az eredeti épületek másai között, míg lábunk bírja és míg nem telítődünk. A spanyolok véleménye nem egyértelműen pozitív a látványosságról, mert a drága bérleti díjak mellett csak kevés olyan látnivaló van, amit eredetileg terveztek és amelyek az épületek mellett bemutatták volna a különböző mesterségeket (üvegfújó műhely, cipész műhely, stb.). Ehelyett aránylag drága éttermek és kávézók vannak itt-ott, de az egész kicsit mégis műnek és kísértetvárosnak tűnik.

Aki viszont szívesen nézeget különböző épületeket, szereti a kis ablakocskákat, különleges ajtókat, ereszeket, az mindenképpen szánjon erre pár órát. A bejáratnál kapunk kis térképet, ami alapján be tudjuk azonosítani, hogy éppen egy andalúz kis faluból varázsoltak nekünk ide egy házikót vagy éppen Aragónia egyik főteréről láthatunk önkormányzati épületet. Azért szerintem mindenképpen érdemes előtte felszerelkeznünk egy Spanyolország térképpel, mert így jobban megérthetjük, hogy az adott tartomány Északon vagy éppen Délen van, tengerparti vagy inkább hegyvidéki (ami amúgy az épületek alapján is sejthető) vagy vegyünk audioguide-ot vagy jelentkezzünk idegenvezetésre. Ha kellően felkészülünk és a térképen kívül azért rendelkezünk némi többletinformációval a régiókról, akkor viszont röpke pár óra alatt “bejárjuk” egész Spanyolországot. Viva Espana!

Virág és a szerepjátékok

Sokan kérdezitek, hogy mi a helyzet Virággal, mit csinál mostanában? Hát, különböző emberek bőrébe bújva éli életét: azt már megszoktuk, hogy ő a tigris anyukája, akit mindig megszül, aztán etet, fektet, altat és még az is megtörtént már többször, hogy ő volt a Kriszta fodrász (a család budapesti mesterfodrásza), de most új, “belvárosi” szerepek bukkantak fel. A minap például a kis takaróját a fejére borította, meggörnyedt háttal egy botot vett a kezébe és úgy jött oda hozzám, hogy: “ Öreg néni vagyok, fáj a lábam, kérek pénzet”. Ezt már ugye a metrón sikerült kifigyelnie és most így hogy jól megfigyelte, itthon elő is adta. Mivel nagyon élethű volt, már szinte nyúltam is egyből a pénztárcáért, amikor az jutott eszembe, hogy azért ezt a vonalat mégsem lenne jó a gyerekben táplálni és kibontakozni hagyni, úgyhogy inkább elbeszélgettünk az öreg nénik lábfájásáról és a rendes munkákról.

Világkiállítás 2008 - Zaragoza

Múlt hétvégén fogtuk magunkat és péntek délután elindultunk Zaragozába megnézni a világkiállítást. Útközben túl sok érdekesség nem történt, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy kopár, kihalt sivatagos tájat néztünk 300 km-en keresztül, illetve áthaladtunk a Greenwich-i délkörön (nullmeridián). Ezután meg is érkeztünk Zaragozába, ahol Barcelona után az utcák zártsága, sötétsége, komorsága tűnt leginkább fel, ami egy aragón katonai székhelynél nem is meglepő. Este  még gyorsan bejártuk a várost, megnéztük a főbb nevezetességeket és Virág nagy hévvel vetette bele magát a főtéri szökőkút vizébe.

Zaragoza 2008

Reggel már izgatottan vettük az irányt a világkiállítás felé, mivel ilyen kiállításon még nem jártunk soha. A világkiállítás témája idén: A víz és a fenntartható fejlődés. A főbb látnivalók és programok ezek köré csoportosulnak: sok olyan épület van, amit kifejezetten erre az Expora építettek ismeretbővítés céllal (ilyenek mondjuk a víztorony vagy a pavilonokkal befedett híd az Ebro folyón vagy mondjuk a “Szomjúság”, “Vízi városok”, Extrém vizek pavilionok), és persze mivel világkiállítás, ezért vannak az országpavilonok, ahol a részt vevő több, mint 100 ország mutatkozik be valamilyen módon kapcsolódva a főtémához és persze van sok-sok szabadtéri helyszín is, ahol a nagy meleg ellenére tömegek élvezik a vízi játszótereket, vadvízi evezést és egyéb érdekes programokat.

Nekem az ‘expo’ szóról a BNV kiállításai jutnak eszembe, ahol egy nagy hangárban meg lehet nézni ezt meg azt, maximum pár óra alatt. Standok vannak ahol ingyenes szóróanyagokat lehet összeszedni, és ha nem akarnak semmit ránksózni, akkor a belépő drága. Hát ez egy egészen más élmény volt, egy hihetetlen nagyságrenddel magasabb színvonal és tematika. Két nap alatt persze nem sikerült mindent végigjárni, talán 3 nap alatt reális ha nincsen velünk Virág és nyitástól zárásig nyomulunk mindenfelé. Befogadni akkor is reménytelen ennyi újat, meglepőt és sok információt. Azzal mentünk oda, hogy hát nézzük csak meg mi ez… és tömegiszonyom ellenére végig tudtam élvezni a közel 40 fokban (Max).

Annak akinek heti- vagy a teljes Expóra szóló bérlete van belefér, hogy az auditoriumban szervezett mindenféle tudományos konferenciára is beüljön ahol az expo alaptémájáról tudhat meg sokmindent. Esténként persze több helyszínen koncertek és mindenféle előadások várják azokat akik nem fáradtak el eléggé nap közben.

Csak néhány kép és benyomás, ami érhet minket, ha itt járunk:

• Sétálunk a járda felett elhelyezett és vízpárát befújó kis alagútban – azért ez látványnak sem rossz, de a 40 fok körüli melegben kifejezetten hasznos is
  
• Mindenféle kreatívan kitalált és összehangolt szökőkútban lehet ugrándozni a gyerekeknek
  
• Ha belépünk Tunézia pavilonjába, akkor egyszer csak egy igazi bazárban találjuk magunkat, aminek a vízhez ugyan semmi köze nincs, de legalább nagyon hangulatos és nagyon helyi
  
• A Zaragoza-i faliszőnyeg múzeum úgy népszerűsítette a kiállításon a múzeumot, hogy egy hatalmas terem minden oldalát vízszintesen és függőlegesen is feltöltötték termőfölddel és beültették élőnövényekkel, közöttük víz csörgedezett és az egyik falra azért kedvcsinálónak kiakasztottak egy faliszőnyeget. Ez valami elképesztően jól nézett ki.
  
• Aragónia épületében (ennek tartományközpontja Zaragoza) a lifttel felröpítettek minket a negyedik emeletre, ahol kis képekben mutatták be a tartomány főbb látnivalóit (és itt valahogy nem a kopár, sivatagos tájat emelték ki, amit mi útközben láttunk…), aztán a lépcső felé tereltek minket és már-már azt hittük, hogy ennyi volt a kiállítás, amikor jött a nagy durranás: az also három szint egybe volt nyitva és mint egy óriási barlangban, falak, csörgedező patak, kis szigetek között sétáltunk, miközben minden oldalon óriási kivetítőn gyönyörű film ment Aragóniáról. A sötétben minden kis szigetecskén a földön heverésző emberek élvezték a sötét, hűvös teremben a filmet.
  
• Az első épület a vízcsepp alakú, 73 méter magas “víztorony”, ahol a földszinti ismeretterjesztő szint után az épület oldalán belül csigavonalban felhaladva kell megtenni kb. 1 kilométert, majd ugyanennyit le. A csigavonal  belsejében hatalmas űr tátong, amiben egy óriás vízcseppet formázó szobor (kb. 23 méter nagyságú) lóg több emelet magasságban, halkan pedig csobog a víz. Ezt leírni nehéz, mégis valahogy nagyon jól ki van találva és a végén mégis azt mondja az embert, hogy megérte jó pár kilometert mászni azért föl és le, hogy tulajdonképpen egy nagy vízcseppet lássunk lentről, majd fentről.
  
• Megtudhatjuk a kiállítás közben a különböző pontokon azt is, hogy születésünkkor testünk 85%-a víz, ami aztán öregkorunkra 50%-a csökken le…, vagy azt, hogy a világ vízfelhasználásának kb. 70 %-a mezőgazdasági, ahol ráadásul a felhasznált víz majdnem fele teljesen kárba vész a nem megfelelő öntözési technológiák miatt és a háztartásokban felhasznált vízmennyiség csak 8%. De nagyon érdekes az is, hogy míg egy microchip elkészítéséhez 30 liter víz elegendő, egy kg almához 60 liter, egy kg ananászhoz 120 liter, egy kg vaníliához 30.000 liter és egy kg fahéjhoz 300.000 liter vízre van szükség!
  
• Az Ománi pavilonban egy hatalmas teremnyi maketten mutatták be egy fény- és hangeffektusokat felvonultato show keretein között, hogy miképp használják fel az esővizet a sivatag peremén
  
• A Fülöp szigetek pavilonjában rengeteg gömb között úgy éreztük magunkat, mint Vizipokéknál vendégségben
  
• A Dél-Koreai pavilonban rengeteg régi amfora volt szabályos sorokba rendezve egy teremben, amelyek fölé hajolva érintőképernyőkkel navigálhattunk végig különböző filmeket a vízről
  
• Az osztrák pavilon már annyira elvont volt, hogy nem sok értelmét láttuk
  
• A svájvi pavilonban egy vízesés alá képzelhettük magunkat amit egy különleges audiovizuális installácioval értek el többé kevésbbé. Jópofa volt, de az üzenet nem vettük annyira. Viszont volt egy terem ahol WC lehúzókkal lehetett képernyőket aktiválni
  
• A marokkói pavilonban mindenhol víz csörgedezett, olyan volt picit, mint az Alhambra, és persze észak-afrikai motívumok mindenfelé
  
• Zaragoza város pavilonjában mindenféle képek mozogtak a plafonra rögzített sineken, így állandóan változó volt a kiállításuk
  
• A Vietnámi pavilon gagyi volt
  
• A kínai pavilonban megtudtuk, hogy a kövezkező expó 2010-ben Shanghai-ban lesz
  
• És hát megkerestük persze a magyar pavilont is. Gondoltuk, hogy biztos lesz nagy bemutató a díjnyertes ásványvizeinkből, meg a híres gyógyvizekről, ha már a víz a téma. A pavillonban ugyan volt szó ezekről, de sajnos nagyon csak néhány kiírás volt és egy kis tavacska, ami a hévizi tavat akarta volna a tavirózsákkal bemutatni. Nagyon szegényes volt a kiállítás, pedig itt aztán tényleg nem a pénz hiányzott, hanem az ötlet és a kreativitás.. Láttunk olyan szegény kis szigetcsoportot bemutató pavillont, ahol pár monitor volt csak kihelyezve, amiken különböző videókat lehetett megnézni, de minden monitor egy gumiszalagokkal elhatárolt kis szobában volt felállítva, amitől iszonyatosan hanagulatos volt az egész. És ez aztán biztos nem került sok pénzbe. Sajnáltuk nagyon, hogy a saját kis országunkra ebből a szempontból nem tudtunk büszkék lenni, de hát ez van. Minden esetre jól megleptük a pavillonban ülő magyarokat, amikor magyarul szóltunk hozzájuk! (ezek szerint nem túl sok magyar ugrott ki Zaragozába a nyáron) A 2010-es Shanghai-I világkiállításon remélhetőleg jobban fogunk szerepelni, ott a magyar pavilonban az egyik fő látványosság a magyar gömböc lesz: http://www.delmagyar.hu/belfold_hirek/a_gomboc_kepviseli_hazankat_a_sanghaji_vilagkiallitason/2061802/
  

-    

Akit esetleg érdekel és még valahogy belefér az idejébe, szeptember 14-ig nyitva vannak a kapuk, érdemes ide beugrani. A következő világkiállítás amúgy 2010-ben Shanghai-ban lesz “Jobb város, jobb élet” témával, 2012-ben Jeosu-ban (Korea) “Élő óceán és partok”, majd 2015-ben már kicsit hozzánk közelebb, Milánóban járkálhatunki megint az országpavilonok között.

Egy kicsit utánaaolvastam a világkiállításoknak, mert őszintén szólva csak néhány nagyobb épület jutott eszünkbe, hogy azt is valamilyen világkiállításra építették: Eiffel-torony, Prater, Poble Espanol stb. Kiderült, hogy már 1851 óta rendeznek ilyen kiállításokat, az első Londonban volt. Arra nem sikerült rájönni, hogy milyen gyakran rendezik a világkiállításokat, mert van, amikor évente, aztán van, amikor 5 év kihagyással jön a következő. Az is teljesen véletlenszerű, hogy hol kerül megrendezésre egy kiállítás: eleinte néhány kiállítás volt Európában, aztán csak ritkábban és volt, hogy 34 évig egyszer sem jött Európába Expo. Afrikában soha nem volt még, Ausztráliában is csak egyszer. Ázsia az utóbbi években feljönni látszik, mert 1970-es első kiállítás óta már a hetedik lesz majd 2010-ben náluk. Szám szerint Európában és Észak-Amerikában eddig ugyanannyi kiállítás volt 19-19. A céljuk ezeknek eleinte  a legújabb technikai vívmányok bemutatása volt, aztán mindig valamilyen világot érintő téma keretében szervezték meg őket, mint most is a Víz és a fenntartható fejlődés.

Mindent összevetve szerintem mindenképpen érdemes egy ilyen kiállításra elmenni, ha éppen útba esik (ha nem, akkor menjünk arra), mert teljesen elröpíti az embert egy másik világba, más országokba, más kultúrákba, kitekintünk saját kis beszűkült látószögünkből és hirtelen rájövünk, hogy ugyanazt mennyire másképpen tudja másvalaki érteni, látni, megjeleníteni. Hátborzongató érzés újfajta technológiákat látni, kreatív és interaktív kütyüket próbálgatni és ezek segítségével pár óra, pár nap alatt sok-sok országot szinte beutazni. Rájövünk, hogy milyen pici kis porszemek vagyunk, hogy mennyi mindent nem tudunk és hogy mekkora csoda a világ és ami benne van. 

Pedikür, manikür

Ahogy azt egy kislánynak illik, Virág imád öltözködni, ruhákat, cipőket próbálni és különös vonzalmat érez a láb- és kézápolás iránt is, ezért szinte naponta elcsórja a kis manikür készletet és a körmeit gondosan reszelgeti, piszkálgatja, közben pedig bíztatja magát, hogy most ez így már nagyon szép lesz, csak egy kicsit még itt-ott igazítani kell rajta… Ez az egyik olyan tevékenység (a nagyon kevés közül), amivel kicsit hosszabb időn keresztül egyedül is jól elvan, de még ezt is jobban szereti úgy csinálni, hogy valaki más kezét, lábát ápolgatja, kenegeti. Lassan majd megtanítom az arcmasszázs alapfogásaira is és akkor megnyithatjuk a kis házi kozmetikánkat.

Speelklok múzeum Utrechtben

Miután a hétvégén és hétfőn minden kisebb múzeum zárva volt Utrechtben, Virággal a sok borongós városi séta után (a második nap után már keresztül-kasul bejártuk a belvárost) kiéhezve vágtunk neki reggeli után, hogy már nyitásra a múzeumhoz érjünk. Az útikönyvünk leírása szerint utcai zenélő órák és zeneszerszámok múzeuma ez, de valahogy azt nem gondoltuk, hogy annyira érdekes lesz, mint amilyen volt.

Speelklok

Merthogy a múzeumban mindenféle zenélő óra, utcai zenedoboz, magától játszó gépzongorák, tánctermi és vásártéri orgonák vannak, amiket természetesen megnézni is érdemes, de hogyha órakor pontosan érkezünk, akkor a tárlatvezetővel együtt akár ki is lehet próbálni ezeket. És hát leginkább ezért érdemes ide elmenni, mert ahogy a srác elkezdte életre kelteni a szerkezeteket, ez valahogy elröpíti az embert egy másik korba, amikor nem volt elég a Play gombot megnyomni, hanem erősen és kiegyensúlyozottan kellett tekerni ahhoz, hogy megszólaljon a zene. És hiába nagyon gépi ezeknek a hangzása és nagyon hangosak, pont ezektől lesz olyan érzésünk, mintha egy régi vásárba vagy búcsúba vagy cirkuszba vetődtünk volna. A srác mindig figyelmeztetett minket, hogy nagyon hangos lesz, nehogy Virág megijedjen, de hát Virágnak eszébe sem jutott megijedni, tátott szájjal hallgatta a zenét, figyelte a maguktól játszó zongorabillentyűket (persze egyből hiányolta Lacót a zongora mellől) és hogyha jó volt a zene, még táncra is perdült(ünk). Ja, és a végén persze mindig tapsolt Virág.

Azért volt jónéhány meglepő és mulatságos darab is: a kalapból zenére kibújó nyuszi, vagy Van Gogh, amint egyik napraforgós képét zenére festi, a kis zenélő órák, a gépzongora mellett a “géphegedűk”, vagy amikor egy nagy bálteremben beindították a tánctermi orgonát (ami kívülről inkább egy díszes reneszánsz szekrényhez hasonlított és inkább egy kastélyba illett volna) és vártuk, hogy megszólal rajta mondjuk valamelyik Vivaldi remekmű és aztán őrült hangerővel megszólalt a Rock és a Roll… És már sajnáltuk is, hogy otthon maradt a pöttyös ruha, fejpánt és pántos magassarkú cipő.

Aki arra jár, szereti a zenét és nem sajnálja rá a pénzt (mert a belépő az átlagnál azért kicsit több: 8 EUR), nézzen be és nem fogja megbánni. A végén a múzeum boltjában a szokásos albumkönyvek mellett stílusosan egy csomó zenélő játékot, könyvet, zenedobozt, tekerentyűt, sípot vagy akár dobot is lehet venni ajándékba. 

Holland India

Bő hete, egy szép és munka miatt zaklatott vasárnapon vendégségbe mentünk Venkat (Venkatchalam) kollégámékhoz, ebédre. Ők Indiából költöztek Utrechtbe egy fél éve, és vegetáriánusok viszont van egy Virággal majdnem egykorú kislányuk, Srea.

Szegényeket jól megvárattuk, mert csak nem akart vége szakadni a telefonkonferenciáknak, ráadásul a városrészüket is nehéz volt megközelíteni térkép nélkül... viszont amennyivel később kezdtük, annyival többet ettünk.

milyen is az autentikus dél-Indiai konyha?
Krumplilepény, csípős és nagyon csípős szósz, mindeféle zöldségek rántva vagy sütve. Kézzel kell enni, de kizárólag jobb kézzel (tehét egy kézzel kell a rízst és a krumplifánkot trancsírozni), és meg kell tanulni nemet mondani, mert addig rakják az ételt a tányérodra amíg enni bírsz. vagy inkább még sokkal tovább.

későn vettük észre, de ők a kikészített hat-hét fogásból alig ettek, miközben velünk megetettek volna mindent, ha győztük volna az iramot... de hát a negyedik tál és a vega hamburger után megadtuk magunkat. persze ekkor jött még a répa-deszert.

igazi interkulturális élmény volt, nagyon élveztük - attól eltekintve hogy ételre nem bírtunk egy napig nézni. Virág előbb lefagyott az Indiai kislánytól, aki nagyon határozottan halandzsázott neki (nem diszkriminatív szöveg ez, nem beszélt se Indiaiul, se angolul, se hollandul, hanem halandzsa nyelven magyarázott kitartóan), de később együtt játszottak aranyosan. Jópofa volt, hogy Virág szinte hófehérnek nézett ki mellette, holott mindenki a barnaságát szokta kiszúrni amikor meglátja.

Venkaték ebédje óta egyébként sikerült eltöltenem egy másik Indiai társasággal egy vacsorát egy másik ország másik városában, és az összehasonlító elemzés alapján nagyon kellemes ebédet raktak össze nekünk - és mivel igyekeztek nem nagyon csípősre fűszerezni, csak kicsit haltunk bele...

A cipősszekrény

Lakásunkban ugyan voltak szekrények, de a cipőinket már sehova nem tudtuk bepakolni, így aztán adott volt a hely, a méretek, irány a boltok. Végül az Ikea-ban kötöttünk ki, ahol találtunk egy nem túl széles, elég magas és nem túl mély cipősszekrényt. Előnye, hogy befér az adott falra, az eleje tükör (ami egyben hátrány is, mert Virág után naponta lehet törölgetni), férnek bele cipők. Hátránya, hogy nem túl sok cipő fér bele és annyira már nem mély, hogy a magas sarkú cipők berakása után is be lehessen zárni az ajtót…

A szekrény összerakásában természetesen az egész család tevékenyen részt vett és Virág gondos felügyeletének és szakértelmének (és a szülők türelmének) köszönhetően a szekrény kész is lett és már használatba is vettük.

Ha valakit bővebben érdekel, hogy hogyan is kell szakszerűen összecsavarozni egy ilyen szekrényt, nézze meg a videót!

 

Colónia Güell

Ha Barcelonába látogat valaki, akkor érthető módon még a csapból is Gaudi folyik, így hát még aki szereti is Gaudi rendhagyó és formabontó munkáit, gyorsan eltelítődik a sok-sok ház és park meglátogatása után. És hogy melyik is tekinthető Gaudi legfontosabb vagy leginkább jellemző alkotásának, azt meg aztán tényleg nehéz eldönteni. Hogyha a sok-sok okos művészettörténész és építész véleményére hagyatkozunk, akkor a Sagrada Familia templom után a Colónia Güell közvetlenül a második legfontosabb alkotása Gaudinak. De most akkor mi is ez a Colónia Güell?

Colónia Güell

Az 1800-as évek végén járunk, amikor is Eusebi Güell, a textilgyáros üzletember elhatározza, hogy textilgyárát átszervezi, modernizálja és egyben át is telepíti Barcelonából egy 20 km-re fekvő területre, Santa Coloma de Cervellóba. Gaudit bízza meg a teljes település megtervezésével, a cél egy olyan kolónia létrehozása a gyár körül, ahol a munkásoknak, a vezetőiknek házakat, lakásokat és természetesen iskolát és templomot építenek. Gaudi elvállalja a nagyszabású megbízást és mintegy 10 év tervezgetés után elkezdődnek a munkálatok. A házakat különböző neves építészek tervezték, míg a vallásosságáról híres Gaudi természetesen teljes gőzzel a templom tervezésén dolgozott.

A kolóniát  amúgy a Güell család 1945-ben eladta, a gyárat 1973-ban zárták be, a lakások, házak pedig magánkézbe kerültek. Ha most odalátogatunk, akkor a kolóniában a nevesebb építészek által tervezett házakat, az iskolát, az orvosi házat és természetesen a templom elkészült részét nézhetjük meg, de hogyha van kedvünk és pár százezer Eurónk, akkor vásárolhatunk is itt egy kisebb házikót. Az egész nagyon mesterséges, olyan, mintha egy filmstúdióban lennénk, vagy időutazásra adtuk volna fejünket.

A házak, a település is kedves és megér egy sétát, de a lényeg mégis a templom! Mivel elfogyott a pénz és a lelkesedés, ráadásul neki kellett akkor állni a barcelonai Sagrada Familiának is, így 1908-1916 között csak az altemplom készült el, az eredmény mégis lenyűgöző. Gondolom, hogy a tervezett felső templom lett volna tipikusan (már hogyha Gaudi esetében lehet ilyet mondani…) templomszerű, minden esetre az elkészült altemplom inkább hasonlít egy kis templomocskához, ami kicsit kunyhószerű vagy inkább barlang, nagyon természetes, nagyon emberléptékű és nagyon meghitt. A falak sok-sok kis  vörös téglából vannak kirakva, a színekkel természetesen itt is játszott Gaudi (a sötétebb és világosabb téglák úgy váltakoznak az oszlopokon, mintha fatörzsek lennének az oszlopok). A templomban sehol nem találunk egy egyenes falat, oszlopot és mégis áll, ami meglepő! Az még érdekesebb, hogy hogy csinálta!!! Mivel a templom falait itt nem külső támasztó pillérekkel erősítette meg, nagyon ki kellett találni, hogy melyik oszlop hogyan és hol kell, hogy támasszon és tartson. Négy óriási bazaltoszlop van a templomban, ami elvileg aztán később a felsőtemplom fő súlyát is tartotta volna. Szóval, a módszer a következő volt: a templom alaprajzát Gaudi felrajzolta egy szoba mennyezetére és a főbb pontokra fonalakat erősített, a fonalak végére pedig a terhelésnek megfelelő súlyokat erősített, így aztán a fonalak megmutatták neki, hogy milyen formában lesz a súlyelosztás a legmegfelelőbb és statikailag hogy fogják tartani az oszlopok a terhelést. Miután kész volt a fonalháló, csak meg kellett “fordítani” és megépíteni…

Így utólag persze nagyon érthető a módszer, de hogy valaki ezt így kitalálja és persze aztán meg is építse az 1900-as évek elején, azért az már zsenialitás. És persze ez csak egy dolog a sok közül, merthogy ott vannak a nyitható, csukható gyönyörű virágformájú színes ablakok, amikkel különlegesen gyönyörű színeket varázsolt a templomba, aztán a három szenteltvíztartó, amik valójában óriási kagylók a Fülöp-szigetekről, amihez aztán a természetes formához tökéletesen illeszkedő kovácsoltvas tartókat készítettek, vagy a kényelmes és gyönyörű faragott padok, a vidám, színes mozaikok a templom külsején, szóval minden kis és nagy részlet magával ragadja az embert. Állítólag Gaudi itt kísérletezett ki sok módszert, amit aztán később a Sagrada Familiánál is megvalósított. Biztos, hogy van nagyon sok hasonlóság is, de hangulatában össze sem hasonlítható a kettő. Az egyik (persze itt csak altemplom van) kicsi, meghitt, barátságos, természetbe símuló, míg a másik nagyszabású, grandiózus és teljesen másképpen ragad magával. Engem az érdekelne nagyon, hogy hogyan zajlott az építkezés: azt ugyan tudjuk, hogy Gaudi mindent maga tervezett, minden építőanyagot egyenként ő vizsgált meg, vagy hogyha üveget kellett az ablakhoz készíteni, akkor mélyére ásta magát annak a szakmának is, de vajon minden tégla elhelyezésénél ott volt? A munkások mit értettek meg mondjuk a fonalrendszerből? És hogy vajon az ott dolgozó munkásemberek hogyan nézték ezt a templomot? Nekik is tetszett vagy őrültnek hitték Gaudit? Hát, lehet, hogy ezekre nem kapok választ, minden esetre ha más nem, érdemes erről egy könyvet átlapozni, de hogyha valaki erre jár, személyesen se hagyja ki, a Colónia Güell tényleg megér egy misét!

Virágnak nagyon tetszett a kis mesefalu, viszont annyira kifáradt, hogy mikor hazaértünk ülve elaludt…

A bukfenckirálynő

Azoknak, akik a szavazás szerint Virágról szerettek volna többet hallani, írom, hogy kis örökmozgó Virágunk már bukfencezni is tud. Így hát nem elég, hogy egész nap fut, szalad, pörög, forog, mászik, csúszik, csúszdázik háton, fejjel, hason és mindenhogy, eljött a bukfencezés ideje is! Rövid kis videó mutatja is, de mióta (véletlenül) megemlítettük, hogy van ám olyan is, hogy tigrisbukfenc, azóta már azt próbálgatja…

Budapesten is jártunk ám…

Nagy készülődés után júliusban hazamentünk (Zsuzsi és Virág) Budapestre egy kis időre nyaralni. Azért is helyénvaló a nyaralás szó, mert ebben az évben úgy tűnik, hogy kivételesen Budapesten melegebb van, mint Barcelonában…

Home sweet Home

Nekivágtunk hát ketten a nagy útnak, Max kivitt minket a repülőtérre hajnalban, aztán jött a nagy kaland. Először is versenyfutás Virággal, a babakocsival és a két kézipoggyásszal lépcsőn le, majd lépcsőn fel a helyfoglalásért a repülőn. Lehet, hogy majd gyakorolni kell a jövőben a súlyzós futást, mert most majdnem utolsóként szálltunk be a gépbe… De szerencsére volt még hely, ráadásul egymás mellett! Az utazás zökkenőmentes volt, Virág kb. 1 óra után jegyezte meg, hogy “Vigyázz Anya, nemsokára indulunk!”. És már otthon is voltunk. Virág úgy toppant be nagymama kapuján, mintha csak a kisboltba szaladt volna ki előtte, teljes természetességgel állapította meg, hogy minden rendben van és lépten-nyomon megjegyezte, hogy “Anya, nézd, itt vótunk”. Szóval, mindenre emlékezett és nagyon élvezte, hogy most nemcsak Anya vagy Apa van, akit irányítani lehet, hanem sok-sok ember. Gyorsan beköltöztünk hát nagymamához, ahova odavonzottuk az unokatestvéreket is, Zsófit, Blankát és Tamást, így aztán nagyon nagy buli kerekedett a Liszt Ferenc utcában. Mama főzött nekünk finomságot, Virág egész nap pedig csak játszott a gyerekekkel, nyúzta a kiscicákat és Lacót. Annyira fel volt pörögve a sok élménytől, hogy aludni 2 napig nem is nagyon akart, csak amikor már teljes kimerültségében elájult.

Mivel úgy gondoltam, hogy Virágnak az a legfontosabb, hogy gyerekek és család vegye körül, otthon kihagytuk a múzeum és városnézős programokat, tényleg csak nagyon kevés “muszáj” programot szerveztünk, azt is inkább csak én intéztem el egyedül, Virág addig bulizott. Még így is nagyon nehéz lenne felsorolni, hogy merre jártunk, mit csináltunk, feltöltöttünk pár képet a főbb eseményekről:

Nagymamának van két kiscicája, amiket lehet nyúzni, fürdetni, fésülgetni és kergetni

Voltunk látogatóban Edit dédinél is, ahol örömmel állapította meg Virág, hogy megvannak még a halak, a degu és a papgájok, na és persze a macska, akit már kevésbé lehet nyúzni. Az is kiderült, hogy Edit dédi ágyán lehet a legjobban meditálni

Virág nagy lelkesedéssel tanította meg Kata mama és Gábor kutyáját, Bodzát a közös labdázásra

Lacó elvitte Virágot a kisboltba és vettek nyalókát (amit máskor nem szabad a fognyűvő manók miatt, de Lacótól szabad ilyet kapni)

Meglátogattuk Emi nénit is, ahol Virág régebben több időt töltött, de most is nagyon feltalálta már magát és Emi nénit is sikerült meglepni, hogy Virág már mennyit beszél

Jártunk Sztasákéknál, ahol Virág és Nátán kimosták a babaruhákat, kiteregettek, majd ki is vasaltak. Ha Nátán így áll a jövőben is a házimunkákhoz, akkor valószínűleg érdemes lesz vele jóban maradni…

Megtudtuk, hogy Kriszti hasában nem labda és nem is kiscicák vannak, hanem kis Gábi (aki azóta már ki is bújt és nem is olyan kicsi).

Kata mama bábozott Virágnak és Majának (Virág unokatestvérének) és hozott mindig túrórudi utánpótlást

Gyuri papával is sikerült találkozni, mert csak miattunk hamarabb hazajött Franciaországból, így most kivételesen ő is és mi is Budapesten voltunk. Virág azóta is emlegeti, hogy Gyuri papa zongorázott neki.

Jártunk ám Bián is a Bolyki családnál, hogy ne csak ők jöjjenek hozzánk, ettünk nagyon finom ebédet, amit az új szokások szerint a család közösen készít el, Virág ott is megnyúzta a cicát, etetett lovakat, játszóterezett, szóval szuper nap volt! Ja, és Bián még vízautomata is van Tiniéknél, ami aztán nagyon szuper, mert csak meg kell nyomni, és jön a finom víz! Mit gondoltok, Virág vajon mennyi vizet ivott???

És hát persze reggeltől-estig sokat játszottunk Lacóval és nagymamával és Virág végre süthetett-főzhetett nagymamával, mert szerinte csak a nagymama tud jól tésztát gyúrni, anya nem. Szóval ment a nagy tésztagyúrás, keverés, kavarás és közben a kóstolgatás.

Nagymama kertjében naponta többször is leszüreteltük a ribizlit, a málnát és a barackot, ebben Lacó volt a fő partner.

Hát, sok minden történt és valószínűleg még jóval több napot is teljesen ki tudtunk volna tölteni, de így is nagyon jól éreztük magunkat és jó volt. Aztán jött a készülődés és a visszaút, de most nem Barcelonába, hanem Apa után Hollandiába. Állítólag tele volt a légtér (ezt nem tudom, hogy hogy lehet), ezért több mint egy órát kellett ücsörögni a gépben indulás előtt, de amúgy minden rendben volt és ezen a járaton sokszor előreengedtek, elsőként szállítottak be és még valaki a csomagokat is segített cipelni. Apa pedig már Hollandiában várt a reptéren minket, de akkorra már Virág teljesen összezavarodott, hogy “Hol van Hollandia?” “Barcelonában vagyunk?” “A szálloda a lakásunk?” “Hol van a nagymama?” Ezeket a fogalmakat majd még tisztázzuk a jövőben, a lényeg, hogy nagy világutazók lettünk és Virág élvezi és jól viseli.

Gastro tour avagy újabb helyi étel: Empanadas

Lehet előétel, főétel vagy tapas, de teljesen megfelel egy kis tízórainak (almorzo) vagy uzsonnának (merienda) is: ez az empanadas, azaz kis tésztapárnácskák, tonhallal, vagy bármi mással megtöltve. Elkészítését csak azoknak ajánlom, akiknek van idejük, türelmük, nagy konyhájuk, sodrófájuk, nyújtódeszkájuk és nincs kis gyerekük a közelben. Nekem időm, kedvem, türelmem, konyhám és sodrófám volt a felsoroltakból, sajnos nyújtódeszka nem volt, ellenben Virág is hamarabb kialudta magát és nagyon aktívan részt vett a nagy empanadas készítésben.

Először is ki kell keverni a tésztát (itt kiderült, hogy a még valahogy otthonról elhozott 1kg-os Bácskai lisztben 1 kg helyett csak 80 dkg van…), aztán kicsit behűteni, majd jön a tészta nyújtása, formák szaggatása, megtöltése, tojással bekenése és persze a sütés. Ja, és mindezzel párhuzamosan persze elkészítjük a tölteléket is, ami esetünkben most tonhalas, paradicsomos, petrezselymes, paprikás finomság volt.

Virág már otthon is nagyon érdeklődött a sütés-főzés iránt, így nagymamától el is leste ennek főbb fortélyait, így hát még véletlenül se foghatunk neki a munkának feltűrt pólóujj nélkül és hát sajnos szerinte én egyáltalán nem tudom jól gyúrni a tésztát, mert azt csak nagymama és Virág tudják tökéletesen (mondjuk ezzel nem is szállnék vitába), de azt nem gondoltam volna, hogy még a tészta nyújtása sem megfelelő… Minden esetre megpróbáltunk Virággal kiegyezni és valahogy elkészültek a kis párnácskák is, és persze csináltunk még polipformát és rákformát is Virágnak, hogy ne csak azok az uncsi párnácskák készüljenek el.

Négy tepsi telt meg a párnácskákkal (lehet, hogy kicsit elszámoltuk magunkat???).

És hát mit is mondhatnánk még: finom lett, sok lett, de azért jól megfonotolom, hogy mikor állok megint neki ennek a kis programnak. Most már inkább majd a “könnyű, gyorsan elkészíthető, mediterrán ételek” kategóriában kellene keresgélni…

Visszaérkeztünk Barcelonába

A Holland kalandok után tegnap este befutottunk El Prat légikikötőjébe, egy igencsak felpörgött ám hullafáradt Virággal. Jó érzés hazaérkezni, még ha még picit fura is, hogy ide jövünk haza. Mivel a gép idefelé is késett, éjfél lett mire az ágy felé vehettük az irányt.

Virág persze még a taxiban bealudt és reggelig nem is nagyon ébredt fel. Viszont reggel annál inkább örült az itthon hagyott játékainak és kis dolgainak. Zsuzsira mosás és mosás várt a kéthetes roaming után, Max pedig szokás szerint dolgozni ment reggeltől estig.

Visszaálltunk tehát a Spanyol kerékvágásba - és mivel két hét alatt több, mint ezer kép készült erről és arról, hamarosan megosztjuk élményeinket!

(sajnos Max hétvégi munkája nem ment zökkenőmentesen, ezért blogot írni már nem volt idő és energia) 

Ismét együtt a csapat - Eindhoveni gyorsjelentés

az elmúlt napokban Virág és Zsuzsi Budapesten jártak, mindeközben Max pedig a Holland esőben próbált rájönni Utrecht város labirintusának (ismertebb nevén úthálózat) megfejtésére. Szerencsére elveszés esete nem forgott fenn, de ami légvonalban 100 méter, az néha 10 perces autózást tud jelenteni...

Nagy most az öröm, Virág és Zsuzsi befutottak Eindhovenbe - igaz hulla fáradtan a wizzair több, mint egy órás késése miatt - kezdődhet a holland hétvége.

Fapappucs és tulipán,
a kis család de vidám!
a biciklikkel vigyázunk
van esernyőnk nem ázunk!

ha Max munkája rendben halad a hétvégén, akkor szép napjaink lesznek - amelyről természetesen tudósitunk!