Lassított Felvétel

Gyönyörű időnk volt a hétvégén, ami azért is volt külön öröm, mert az egyik nem túl messzi természetvédelmi területre látogattunk el egy őszi hétvégére. Par bácsi fedőnevű kollégám és családja jöttek velünk (ez két hozzánk hasonló méretű felnőttet és Virágnál kisebb két gyereket takar), és akárhogyan is néztük felhőt egyet sem láttunk. Célpontunk a Garrotxa nemzeti park volt, ahol ilyenkor sok a kiránduló és hegyekben hétvégéző, és amiről már sok jót hallottunk innen-onnan. Így utólag fura, hogy eddig még nem vetődtünk el arra, annyi a szép látnivaló és kellemes kirándulóhely. A környék jellegzetessége az, hogy egy vulkanikus hegység öleli körül, több szépen fennmaradt kráterrel és kúppal.

Na erre ügyesen rádolgoztak a helyiek, és például a környék gasztronómiai jellegzetessége a 'vulkanikus konyha', ami a magyar szokásoktól eltérően összefogja a jobb éttermeket, akik egy egyesületbe tömörülve dolgoznak azon, hogy az amúgy sem rossz éttermeik még jobbak legyenek (ne gundelre gondoljon senki, átlag kis vendéglőcskék, átlag áron és átlagon felüli minőséggel). - tessék az 'éttermek' menüpontra kattintani, a balról a negyedik srác konyhájában ettünk szombaton - igen finomat.

Aztán kirándulni is jókat lehet, Virágnak tetszettek a kilátók és a vulkánok, csak azt tudta nagyon nehezen feldolgozni, hogy akkor ha most alszik a vulkán akkor vajon felébred-e reggelre, és ha felébred akkor mi lesz. Próbáltuk elmagyarázni, hogy ezek a vulkánok nem ébrednek fel olyan gyakran, és még ha hangosan beszélünk is mellettük, nem hallják meg - de azért biztos ami biztos ő félt egy kicsit elalvásnál. Végsősoron igaza van, a forró láva és kénköves hamu-eső nem tréfadolog.

Szállásügyben ismét a falusi turizmus mellett tettük le a voksunkat, most egy középkori kis templomocskához tartozó iskolaépületből átalakított Casa Rural volt az otthonunk. Nagyon szép helyen, stítusosan össze-vissza falakkal, gerendákkal és szobákkal - és ami a legjobban esett: este kellemes fűtéssel. Hát igen, itt a hegyekben bizony este lehűl a levegő hiába lehet nap közben egy szál pólóban szaladgálni, este mikor az argentín hús-sütéshez beöltöztem bizony polárt is húztam a pulóverre.

A Pireneusok lábainál elfekvő vidéken egyébként a húsételek dominálnak, no ezt sikerült megfejelnünk egy kis Argentín barbecue-val, amihez mint megtudtuk az a számítási alap, hogy fejenként fél kiló hús dukál. Persze nem akármilyen, hanem Argentínából hozatott speciális marhahús, olyan vágási technikával ami számunkra teljesen ismeretlen. Hát igen finomra sikerült még akkor is ha úgy éreztem a tüzezés után mintha szénégető-parfümmel hintettek volna be. (ja és azért Argentín, mert Svéd kollégám onnan importálta a feleségét)

Érdekes volt az Olot-i őszi vásár (őstermelők, festők meg a szokásos trendi cuccok mellett két napos fesztivál programokkal), az ősbükkös ahol sétáltunk egyet és természetesen jópofa egy másik családdal együtt lerohanni ezeket a helyeket. Virág nagyon élvezte, hogy más gyerekekkel játszik egész nap, mi meg azon mosolyogtunk, hogy magunkban egy nap alatt több dolgot szoktunk megnézni, mint így együtt két nap alatt. Persze amikor gyönyörűen süt az őszi nap, akkor nem esik rosszul ücsörögni egy szép parkban vagy hegyoldalon amíg mások utolérik magukat.

Indiai vacsora

Tavaly nyáron jártunk Hollandiában Max egyik indiai kollegájáéknál, akik vacsorával egybekötött vendégségbe hívtak meg magukhoz minket. Nagyon jól éreztük magunkat és maguk kis 8-9 fogásával degeszre tömtek minket. Az lehet, hogy nem volt hús, csak rizs, meg zöldségek, meg persze édesség, de a végén már az is fájt, hogy levegőt vegyünk.

Hát, ilyen előzmények után merészeltük meghívni most hozzánk Venkat-ot vacsorára, hogy ha már itt van Barcelonában, akkor mégse egyedül menjen étterembe.

És akkor jött a kérdés: most akkor mit is adjunk neki enni? Annyit tudunk, hogy csak indiai kaját eszik, bárhova megy, ezeket részesíti előnyben, a rizst is rizzsel eszi és persze semmi hús. Ja, és a felesége valószínűleg elég profi a konyhában, mert főzőblogot is vezet. Na, hát ennyi tudás ahhoz ugyan elég, hogy beparázzak, de aztán összeszedtem magam, hogy azért ne süljünk fel teljesen.

Első ötlet: nézzük végig, hogy mit szoktunk enni, ami jó, ami bevált. Eredmény: némi átalakítással jöhet a tárkonyos csirkeleves (csirke nélkül, sokféle zöldséggel) és kis átalakítással a töltött cukkinik. Tehát ez a vonal már nem rossz.

Második ötlet: nézzük át, hogy milyen a vegetáriánus indiai konyha. Eredmény: nem sok közünk van hozzá, a felhasznált fűszerekből a környéken csak curry kapható és kész. Az egyik desszertjüket viszont már más néven én is csináltam régen, szóval az jöhet. És különben is, nincs annál cikibb, mint amikor felismerhetetlenül készítek el neki egy indiai ételt. Én biztos nem kívánnám, hogy vendégeljenek meg ők minket paprikáscsirkével…

Harmadik ötlet: tettessük kissé hülyének magunkat és vegyük az összes “keleti” országot egy kalap alá, így mossuk össze a thai, vietnámi és indiai ízeket. – ebből lett a sült tojásos rizs

Negyedik ötlet: tudjátok mit, majd kitalálok én nektek finom indiai ízeket – így született meg a currys karfiolpüré (hú, nekem nagyon ízlett) és a paradicsomszószos bab (na, ez aztán szupertalálat volt)

És akkor íme a végső menü, amit sikerült a fentiekből összegyúrni:

Tejszínes tárkonyos zöldségleves

A főfogás sok kis tálkából állt, hogy azért ne maradjunk le a náluk fogyasztott 8-9 fogástól: rizs, tojásos rizs, paradicsomszószos bab, töltött cukkinik (mivel is? – ja, persze rizzsel, haha), kagylótészták padlizsámkrémmel töltve és a csodás currys karfiol.

Na, meg kell, hogy mondjam, hogy elég jó lett ez az indiai ízlésvilágnak megfelelő, de igazából egyáltalán nem indiai vacsora.

Jaj, és a desszertről már majdnem meg is feledkeztem: először kókusztejes “ragadós” rizst találtam ki mangóval körítve. Régebben már csináltam ilyet, de nem is írtam a blogon róla, mivel annyira macerás volt és nem is lett igazán nagyon különböző egy mangódarabokkal körített tejberizstől, ezért nagyon haragudtam is rá. De most kapott tőlem még egy esélyt! Kókusztej helyett kókusztejszínnel kevertem ki a hagyományosan megfőtt tejberizst és így valami

iszonyúan finom intenzív kókuszíze lett. Ezt körítettem apróra vágott mangóval és a tetejére jött egy kis pirított kókuszreszelék.

És ez már így elég is lett volna, de nem tudtam elszakadni a sült banán gondolatától, amit az egyik távol-keleti könyvben láttam. És milyen jó, hogy nem! Képzeld el, hogy beleharapsz egy kissé karamellizálódott, roppanós, de utána gyorsan omlós bundába, aminek a közepén a krémesre sült forró banánmassza fogad! Nagyon édes, de iszonyatosan finom! Túl későn jutott már eszembe, de ehhez nagyon finom lett volna még egy kis vaníliafagyi… Majd legközelebb.

Lehet, hogy Venkat és családja Barcelonába költöznek. Nem tudom, hogy akkor mi lesz velünk, de most már állok elébe a kihívásoknak, akár indiai ízekkel is!

Amúgy a vacsora nemcsak az ételektől volt sokszínű, de nagyon élveztük a beszélgetést az indiai és az európai kulturális különbségekről. Gondolatban végigjártuk Venkat elbeszélése során, hogy hogyan is házasodik össze két teljesen normális indiai fiatal manapság, hogyha a házasság nem Love marriage (szerelmi házasság), hanem Arranged marriage (a szülők által elrendezett házasság). És míg mi itt Európában nem győzzük hallgatni és követni a kreativitást célzó pedagógiai tanokat, náluk ez egyáltalán nem is cél. Számukra érthetetlen a gyerekek szabad alkotása, fantáziájának fejlesztése, ők a fejlődést számokban mérik: hány angol szót tud már a gyerek felsorolni, mennyi angol kérdésre tudja az előre meghatározott választ és hány másodperc alatt képes kirakni egy ennyi és ennyi centiméteres puzzle képet.... Meglepő, ugyanakkor a számok, tények (később informatika) terén valószínűleg tényleg versenyképesebbek, mint mi.

Rövid iskolai jelentés

Telnek-múlnak a napok az iskolakezdés óta és Virágunk még mindig lelkesen ugrik reggel ki az ágyból és már rohanna is iskolába, akár még hétvégén is! Szinte hihetetlen, hogy mekkora a változás nála, nagyon élvezi, hogy sokat és sokfélét tanulnak, hogy hullahopp karikákkal kell tornázni, hogy busszal viszik őket uszodába. Állítólag már elkezdett az iskolában katalánul és spanyolul is beszélni (itthon már előtte is a spanyoloktól megtanult módon, pörgősen és másodpercenként minimum 100 szóval nevelte, szidta a babáit…).

Úgy tűnik, hogy senki és semmi nem tudja Virág kedvét szegni most iskola téren. A terem előtti folyosón elköszön és hátra sem nézve rohan be a terembe, hogy vajon milyen móka készülődik aznapra. Délután pedig még órákkal az iskola után is folyamatosan meséli az aznapi kalandokat. Múlt héten elkezdődött az úszásoktatás is, persze minden gond nélkül ment ez is. Amikor a sokadig sikertelen próbálkozás után végül a Decathlonban beszereztük az úszósapkát, fürdőruhát és kis hátizsákot, akkor kicsit tartottunk tőle, hogy majd minden gyerek ugyanolyat vesz, de végül szerencsére csak Virágnak volt ilyen táskája. Viszont kuncogva mesélte, hogy “Anya, jót nevettem, mert az öltözőben kiderült, hogy minden lánynak egyforma úszósapkája van!” – azt tehát mindenki ugyanott vette.

Az óvodában volt egy nagy szerelme is Virágnak: Lorenzo, a göndör szőke hajú kisfiú, de ő mostanra kiesett a pikszisből, mivel másik iskolába ment. Most van helyette Alvaro! És ez nem vicc, nem az egyik szappanoperából ugrott ki! Szóval hogyha így mennek tovább a dolgok, akkor belőlem meg Donna Susanna, Maxből pedig Don Max lesz és boldogan élünk a haciendában, míg meg nem halunk, mindez persze a kis Florecita (Virágocska) jóvoltából!

Szóval az iskolában megfigyelt és megtanult dolgok máris kicsit háttérbe szorultak, mert most Alvaro a sztár! Múltkor állítólag beütötte kicsit az ujját, emiatt pár napig nagyon aggódtunk és folyamatosan arról beszéltünk, hogy vajon fáj-e neki és hogy gyógyulna meg leginkább. Meg kell bolondulni! Mi lesz itt kérem később??

Kedves Mikulás, hát ezek közül kellene választani...

...már ha olvasod a blogunkat. Bár gondoljuk olvasod mert mi mást csinálnál egész évben ha nem a neten lógsz.

Virág összeszedte, hogy milyen ajándékok közül választhatsz, érdemes lenne megkezdeni a beszerzést mielőtt elapadnak a készletek! Egyébként csak remélni tudjuk, hogy el tudsz jönni Barcelonáig... itt ugyanis a háromkirályok hozzák az ajándékot, ugye ez nem valami kartell vagy ilyesmi? Ez még jól is jöhet hiszen így pont egy hónappal korábban hozod majd nekünk az ajándékot a helyi gyerekekhez képest. Ez valamilyen logisztikai okból van így? Szóval amiben gondolkozz:

Pénztárgép mikrofonnal, vonalkódleolvasóval és természetese fiókkal ami csilingel és kijön a fizetésnél!

Vagy itt van egy mikró! Forog benne a csirke vagy amit beleteszünk, és nagyon finom ételeket lehet csinálni vele a babáknak.

Esetleg egyjáték pirító játék pirítóssal vagy játékvasaló?

Mindenből van ám játék! Porszívó, mosógép, sütő, mosogatógép és bele játékszennyes... csak a puttonyodba beleférjen!

Szuvenyír nyihaha

Vasárnap hosszas netes válogatás után elmentünk múzeumba. Nem is az volt a kérdés, hogy múzeumba menjünk vagy stradra (pedig strandidő volt) hanem, hogy melyik kiállítást nézzük meg, kezd talán az agyunkra menni a bőség zavara. A hónap első hétvégéjén itt sok-sok múzeum ingyenes, és amelyek nem azok pedig általában vasárnap délután 3-tól (amíg nyitva tartanak) nem kérnek eurócskát a belépés fejében. Hossú lista van mindig nyitva a böngészőnkben arról, hogy melyik múzeum épp milyen nyílt napot, bulit vagy kiállítást szervez amit jó lenne megnézni.

Régóta szemeztünk már a 'disseny hub' (azaz dizájn-központ) Montcada utcai kiállításával, valaki még a cégnél is mondta, hogy oda feltétlenül, no meg a weblapjuk is ígéretes. A jelenlegi érdekesség a 'szuvenír hatás' címet viselő kiállítás, amitől valami olyasmit vártam mint Fábry apó vacakbörzéje (jártunk a látványtárban még pár éve ahol ezek mind ki voltak muzeálisan állítva - kb 5 szobába beszórva) csak kicsit nemzetközibb kiadásban. Ehhez képest már az indítás is paradigmaváltós volt: egy Samsung tablet PC-t kaptunk a kezünkbe ahogy beléptünk az ajtón (ez már az emelet, maga az épület is megér egy misét), és egy gyors spanyolul eldarált kezelési utasítást. Ez a cucc kb. akkora képernyővel bír mintha a két tenyerünket egymás mellé tennénk, mellette kétoldalt gombok meg egér-pöcök, de a használhatóság kedvéért érintőképernyőre van konfigurálva minden (és nincsen sok gomb csak pár navigációs nyíl). Miután az ember túlteszi magát azon a kísértésen, hogy behatoljon a gép operációs rendszerébe, elkezdi felfedezni, hogy hová is csöppent. Virág pl azt sajnálta, hogy családilag csak egy ilyen kütyüt kaptunk tehát ő így hogyan fogja nyomogatni - aztán persze inkább szaladgált, szegény Zsuzsi meg a nyomában. Így ők sokkal jobban felfedezték a kiállított tárgyakat, míg én közöttük bolyongva a virtuális kiállítást olvastam végig multimédiával fűszerezve a kezemben lévő ketyeréből. Néha már az volt az érzésem, hogy csak azért van a kiállítás, hogy az ember néha mikor felnéz a böngészőből, mégse otthon találja magát.

Maga a tárlat nagyon igényesen összeválogatva azon a gondolatmeneten kísér minket végig (spanyolul tudóknak a linken található oldalon virító videó ezt el is meséli), hogy mi is a szuvenír, mikor alakult ki a történelem során, kik mit kezdtek el hazahordani utazásaikból, majd később ez miként alakult át tömeges árucikké, illetve milyen az a művészeti szuvenír és milyen kihívással néznek szembe az alkotói. Érdekes volt az a gondolatmenet is, hogy maga a szuvenír-ipar és a turizmus hogyan befolyásolja azoknak a városoknak az arculatát ahol megjelenik (tipikus példa a helyi kis boltok megszűnése és képeslap-kulcstartó-könyv-mackó bolttá való átalakulása, vagy a városkép konstans részévé nemesülő fényképező turistacsoportok látványa).

Képesek voltak ezt sokszáz tárggyal és olyan részletes ismertetőkkel és leírásokkal szemléltetni, hogy zárásig ott bolyongtunk, és most felidézve a látottakat is képes elgondolkodtatni.

Mivel persze így röviden összefoglalva nem tudja visszaadni ezt a töpprengésre motiválást, íme néhány kérdés amire ki-ki adjon választ agytekervényei szerint:

- Mit szoktál hazavinni egy-egy külföldi utazásról? (kavicsot, képeslapot, szállodai szappant, emléktárgyat, valami tipikus helyi használati tárgyat, ruhát, vicces dolgokat... mert akármit is válaszolj, a gyűjtők valamelyik sokmilliós táborába tartozol)

- Érdemes elkészítened a sokszázezredik azonos ám nem tökéletes fényképet arról a főtérről?

- Szerinted kit gazdagít ha ajándéktárgyat vásárolsz (A- a helyi munkaerőt B - a vendégmunkások hazaküldött pénzén át a keleteurópai országokat, C - Kínát)

- Mit kezdesz azokkal a tárgyakkal, könyvekkel, képeslapokkal amit több, mint 10 éve gyűjtöttél össze?

- van koncepciód az emléktárgyak felhasználására?

- Ha egy város tipikus látnivalóit csak turisták látogatják, akkor a helyiek hova mennek? És akkor miért nem az a tipikus látnivaló?

- Mikor voltál utoljára a Mátyás templomban?

Olvasunk

A hétköznapokban már nagyon jól elboldogulunk a spanyollal, a helyi újságokat is már jó ideje olvassuk, de könyveket, regényeket csak most nyár óta kezdtünk el spanyolul olvasni. Persze nem megy annyira gyorsan az olvasás, mint magyarul, de azért nem panaszkodunk, mert az első könyveken már túl vagyunk. Viszonylag nehéz viszont egy könyvesboltban nézelődve kiválasztani azt, hogy melyik író melyik műve lehet elég érdekes, de nem túl nehéz, illetve nem túl régies szövegzetű, viszont általában jellemző itt a spanyolokra, hogy saját íróik műveit szeretik főleg olvasni, a világirodalomnak csak a legnagyobb gyöngyszemei kerülnek itt az olvasó elé, legalábbis a nagyobb boltokban.

Most szervezték meg viszont a belvárosban az itteni Könyvnapokat, ami több héten át tartott és ennek keretében a Passeig de Grácia mindkét oldala tele volt kis könyvesboltok és antikváriumok standjaival. Amikor ezt megláttam, már tudtam, hogy eljött a mi időnk, hiszen antikváriumból jó sok mindent össze lehet válogatni, talán még ismertebb műveket is és kisebb a rizikó, hogy melléfogunk, ha mégis, akkor legalább nem kerül sokba. Persze annyira még nem voltam bátor, hogy Thomas Mann-t vagy Shakespeare-t vegyek spanyolul, de lecsaptam az egyik antikvárium Agatha Christie sorozatára, ami pár euróért a következő pár havi olvasmányadagunkat biztosítja majd. Lehet, hogy ezután beindíthatjuk a magánnyomozói kis irodánkat is, hiszen a szókincs már meglesz… Jövőre pedig lehet, hogy mélyebb vizekre evezve már katalán könyveket is beszerzünk.

A hét sztárja

Az itteni suliban van egy olyan szokás, hogy minden héten valamelyik gyereket kinevezik “a hét protagonistájának, azaz sztárjának”. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy adnak egy kis útmutató füzetet, amit ki kell tölteni itthon a gyerekről, mit szeret, mit nem, mikor szomorú, mikor vidám, milyen játékok a kedvencei, stb. Mindehhez pedig mellékelni kell sok-sok fényképet, ami a születéstől az iskolakezdésig dokumentálja a főbb eseményeket, illetve be lehet vinni kedvenc játékokat, könyveket, CD-t.

A névsor vagy más miatt Virágunk volt az első protagonista múlt héten, így aztán a többi gyerek jó gyorsan megtanulta a nevét és ki tudja mennyire, de élvezhették Gryllusék Maszkabál CD-jét is (lehet, hogy kevésbé, mert Virág szerint nem hallgatták végig…). Nekünk is hasznos volt, mivel újabb katalán szavakkal gazdagodott a szókincsünk a kitöltés során.

Virág nagyon élvezte, hogy a középpontban volt és mivel itthon is protagonistának hívtuk, hogy majd az iskolában tudja, hogy miről is van szó, meglepve jött haza első nap, hogy “Képzeld Anya, ők is protagonistának hívtak engem, mint mi magyarok!”

Azóta már vége is van a sztárság hetének, eljöttek a “szürke” hétköznapok, de senki ne gondolja, hogy ezek unalmasabbak! Most amúgy Laia lett a protagonista, akit Virág így rajzolt le:

Repülők, napsütés, strandolás, tömeg

Mint kiderült itt nálunk is van Red Bull műrepülőverseny és kapcsolódó légiparádé. Két napja folyamatos a légiforgalom itt a házunk előtt és kisebb-nagyobb repülők köröznek, pörögnek, száguldanak a nép örömére. Olvasom itt a helyi újságban, hogy 800.000 ember ment ki megnézni a légiparádét, amit itt a házunk előtti strandokon szerveztek nagy profizmussal. Az időjárással szerencsénk volt, így aztán tényleg kellemes volt az esemény. Maga a verseny csak a nap egy részét tette ki, közte mindenféle légierő-bemutató is volt - persze csak szolidan, nem azt próbálták éreztetni, hogy Spanyolország a világ ötödik legnagyobb fegyver-exportőre csak hogy jaj de jó amikor egy sugárhajtású gép elhúz fölötted...

Partra lesétál, strandlepedőt leterít és ráfekszik. Ha elmegy egy repülő, felemeli a fejét, ha épp nem, akkor csak napozik. Ha únja akkor elmegy úszni. Persze a strandvonal jó hosszú és ebből három strandot alakítottak át tribünné, ott azért nem lehetett annyira heverészni mert baromi sokan voltak. Viszont attól jobbra és balra már igen, és még a tenger is őrzi a nyár melegét így az októbert csak a naptárból lehet tudni. Na igen, még a rövidnadrág-póló szettet viselem hétvégéken és pulóvert sem hordtam Hollandia óta... napon egyébként egy fürdőnadrág is bőven elég - persze a városba nem megy úgy be az ember, de itt a parton vagy a medence partján megteszi. Éljen a mediterrán stílus!

Elbúcsúztattuk a régi igazgatót

Virág iskolájában ma volt a régi (elmúlt 30 év) igazgató búcsúztatója. Én ugyan csak akkor találkoztam az igazgató úrral, amikor tavaly személyesen bemutatta nekem az iskolát és elmagyarázta a jelentkezési folyamatot, illetve láttam párszor, ahogyan reggelente minden oda járó gyereket üdvözöl a nap elején, mégis most az év elején feltűnt a hiánya, hiszen minket senki nem üdvözölt. Ki is derült, hogy miért: éppen most ment nyugdíjba.

A hivatalos búcsúünnepségre minden gyerek és szülő hivatalos volt, így hát mi sem maradtunk ki. Szokásos módon a megadott időben én már a helyszínen voltam, más még valószínűleg el sem indult otthonról. Aztán várakozás a többi szülővel a járdán, majd egyre nagyobb tömeg a járdán és az utcán. A kiírt ajtónyitási időponthoz képest majdnem fél órával később beözönlöttünk a szülőkkel az iskola új tornacsarnokába, ahol a gyerekek sorokba ültetve várták a kezdést. Ez annyit jelent, hogy a tornacsarnokban durván 600-700 gyerek ült a földön, velük szemben pedig sorokba ültették a régi tanári kart, illetve az iskolai alapítvány vezetőségét, a szülők pedig a csarnok oldalsó részén első és második emeletről nézhették az eseményeket.

A hangulat már az elején is a tetőfokán volt és amikor már azt gondoltam, hogy nem lehet hangosabb, akkor még tovább fokozódott és fokozódott. Ha belegondolok, hogy Virággal nem mertünk elmenni egy barcelonai focimeccsre vagy Coldplay koncertre, akkor most jót nevetek, hiszen ez itt szerintem durvább volt mind tömeg, mind hangerő szempontból. Szóval ment a hangos zene, mindenki ordibált, táncolt, ujjongott, a szülők integetve kiáltoztak a tőlük reménytelenül messze ülő gyerekeiknek, de a távolság nem igazán zavarta őket, hiszen csak a zenét kell túlkiabálni és a gyerek meg is hallja őket, ugye… Vagy nem.. De voltak olyanok is, akik felismerve a zajszint áthatolhatatlanságát, csak vicces pofákat vágtak gyermekeiknek, amiket legszísvesebben lefotóztam volna, de nem mertem így elvágni minden szálat a későbbi ismerkedések előtt…

Közben (talán sokaknak fel sem tűnt) elkezdődött az ünnepség, csak úgy mellékesen elmondták, hogy az igazgató úr mit tett, mit ért el, majd sokan mondtak köszöntő és köszönő szavakat. Szinte minden osztály, szülői munkaközösség, alapítvány, tanári kar készíttetett egy-egy hatalmas plakettet, amihet remélem, hogy vettek egy hatalmas nagy falfelületekkel rendelkező lakást is az igazgató úrnak. Ő persze nagyon örült, mindent megköszönt. Persze mindezt csak az látta és vette észre, aki nagyon figyelt, mert a hatalmas zajban alig lehetett valamit hallani. És persze itt nemcsak a gyerekek hangoskodtak, hanem a szülők, a kiültetett díszvendégek és legfőképp a tanárok. Szóval, ez itt kérem egy más kultúra. Hol vannak már a csendben végigült évnyitók, évzárók, amikor pisszenni sem volt szabad, rendezett sorokban kellett vonulni vagy átszellemülten himnuszt/ szózatot énekelni? Hát, ezeket valahol otthon hagytuk (lehet, hogy már otthon sem ilyen egy ünnepség..) és jobb, hogyha nem is vágyunk ilyenekre, mert úgy tűnik, hogy itt nem így működnek a dolgok.

Az ünnepség után az iskola melletti kis téren hatalmas asztaloknál kínálták a népet forró csokival és süteménnyel, közben pedig egy zenebohócszerűség szórakoztatta a gyerekeket (olyan kuckó-mackós Papp Rita féleség spanyol kivitelben). Pár órás mulatás után otthagytuk a bulit és hazatértünk teli pocakkal és egy kisebb kulturális sokk-kal.

Baix Empodra - A Montgrí hegy tövében

Mivel sok lett a tömegből itt Barcelonában az ünnepi hétvégére elhatároztuk, hogy észak-Katalónia irányában meglógunk. Mivel Gyuri-Nagypapa is pont látogatóba jött hozzánk, a szálláskeresést a falusi-turizmus vendégház kategóriában indítottuk meg (Casa Rural).

Mivel ez volt az első ilyen kisérletünk (eddig szállodákban szálltunk), nagy volt az izgalom, hogy hogyan találunk egy olyan apartmant ami nem csak egy egész hétre bérelhető, és ami nem 15 személyes - merthogy ez a fajta szállás ideális azoknak akik nagy családdal vagy baráti társasággal 5-6 szobát sok fürdőszobával keresnek. Természetesen a foglalás sem olyan egyszerű, mint a booking.com már bejáratott oldalain. És végül sikerült: foglaltunk, utaltunk, előzetesen telefonon egyeztettünk a házigazdával és még oda is találtunk.

Maga a szállás L'Estartit halászfalujától 5 percre, a tengertől kevesebb, mint egy kilométerre egy farm pajtájából lett kialakítva, szépen stílusosan a rusztikust ötvözve némi modernnel. A felszerelés sose legyen rosszabb, mosogatógéptől az LCD tévén át a wifi-ig minden volt (igaz, a wifi nem nagyon működött). A régi pajtából három kétszobás-nappali-konyhás apartmant alakítottak ki, így nem csak mi voltunk kint a mező közepén. A medence, nyugágyakkal és napernyőkkel nagyon csábító volt, és mivel jó időnk volt sikerült is fürdőzni és ejtőzni. Virág kicsit sajnálta, hogy a cicák nem mentek oda hozzá, volt viszont egy csomó lehasznált bicikli és még gyerek-ülés is, így a szomszédos Torroella de Montgrí városkájába szépen be tudtunk karikázni. (ott azért meg kellett küzdeni a drótparipákkal, az enyémen pl. a fékek szinte egyáltalán nem fogtak ami a keskeny mellékutcákból kilépő járókelők veszélyeztetésére kiváló volt).

Az utunk során egy db múzeumba mentünk be, de az nagyon érdekes volt: ki tudja milyen indíttatásból Torroella de Montgrí egy 'Mediterrán múzeumot' rendezett be, ami a földközi tenger kultúráit, népeit és zenéit dolgozza fel határok nélkül, kifejezetten érdekes interaktív szekciókkal. Egy nívós film zárja a kiállítást előtte pedig hangszereket, zenéket, illatokat lehet kipróbálni és persze katalánul rengeteget olvasni. Aki angolul tévedne be, annak is élvezhető ám!

Sok középkori falu van a környéken (pl. Dali Gala-jának Pubol-ja is) amik nagyon kedves sétaterepne bizonyulnak, Peratallada egyik kis árkádos terén pedig a fagyizó is kiváló volt. A környéken egyébként fellelhető az első Ibériai település, rengeteg Római emlék de ha jobban a mélyére ásunk Görög és Föníciai nyomok is. A Mór világ hagyatéka csak hab a tortán, de az elég sokfelé megtalálható itt Spanyolországban.

Annyira szép időnk volt, hogy Calella de Parafrugell kis strandján fürödtünk, halakat nézegettünk és a sok színes napernyős étteremben meg is ebédeltünk. A jó idő egyébként végig kísért minket, olyan volt mintha egy kora júliusi nyaraláson lettünk volna - talán csak a napok voltak már érezhetően rövidebbek és a nap szelídebben perzselő.

Meglátogattunk az Illes Medes partjait olyan sétahajóval amelynek üvegfolyosó van a fenekén amiből karnyújtásnyira látszanak a halrajok, belefutottunk egy kalóz-fesztiválba ahol a gyerekeknek hab-partit rendeztek épp miközben a kicsit kelta hangzású kalóz-zenekar csinálta a hangulatot. Végül még Gironába is beugrottunk egy kis sétára és persze kávéra.

Tökéletes hosszú-hétvégi élmény volt, rengeteg szép látnivalóval és gyönyörű idővel. Jobbat ennél kívánni sem lehet. Az is biztos, hogy még visszalátogatunk erre a környékre, mert még vannak ám falvak amiket nem volt időnk megnézni.

Mercé 09 - tömegiszony

Ismét eljött a város nagy ünnepe (Fiesta grande), és mivel látogatónk is volt, gondoltuk, hogy kivételesen nem a bohócokat nézzük meg hanem a belvárosban látható hagyományos látványosságokat. Frissen és üdén bementünk reggel a városba ahol az ünnepnap délelőttjén még ráérősen rakták össze a bódékat és színpadokat, melegítettek a zenészek és csak turisták kószáltak az üres utcákon. Aztán már egy múzeumon túl, dél magasságában megjelent a tömeg, és mivel gondoltuk, hogy érdekes lenne megnézni a városház előtti téren az óriásokat és a 'castellers'-eket benyomultunk mi is a hullámzó ember-masszába.

Utóbb láttam a hírekben, hogy 12000 ember volt a téren, de nem lepett meg, ugyanis akkora tömeg volt, hogy mozdulni sem lehetett. Persze ezt egy babakocsival súlyosbítva éltük át, ráadásul a casteller-ek bevonuló útvonalán álltunk aminek hatására több csapat szabályosan átgázolt rajtunk ahogy behozták az élő tornyot. Aztán menekülőre fogtuk, persze patakokban folyt rólunk a víz mire áttoltam a babakocsit a tömegen. (ki lehet próbálni a budapesti metrón az élményt. Mikor már teljesen tele van egy kocsi, meg kell próbálni babakocsival felszállni az egyik ajtón, áttolni a metrókocsi belsejében és kiszállni egy másik ajtón. Persze mielőtt még elindulna az állomásról)

Ezek után már inkább el is szöktünk a városból is egy hosszabbított hétvégére Baix Emporda partjaira és falvaiba, ahol kipróbáltuk a 'casa rural' intézményét amelyről majd holnap mesélünk.

Bent vagyunk az előszobában

Azt tudtuk és hamar érzékeltük is, hogy a katalánok nem éppen a nyitottságukról híresek, így nem igazán lepődünk meg, hogyha teljesen elkülönülnek itt a házon belül, nem köszönnek és nem is nagyon érintkeznek a spanyolokkal, vagy esetleg velünk, külföldiekkel.

Nehéz közéjük bekerülni, hiába mosolygunk lelkesen, köszöngetünk barátságosan, udvariaskodunk kitartóan, itt kérem falak, ajtók, zárak, reteszek vannak, nehogy valaki bejusson rajtuk a szentélybe.

De mi most valahogy áttörtünk az első gátakon és bejutottunk valahova, ami még nem a BENT, de azért már nem is KINT. és mindezt azzal sikerült elérni, hogy felvették Virágot a környék egyik legjobban ismert iskolájába, ahova minden katalán jár és ahova mindenki be akar jutni, de csak kevés a kiválasztott.

Szóval, egyik nap, amikor az iskolai egyenruhába kellett menni suliba, hazafele jövet több szomszéddal is találkoztunk az utcán és az udvaron és láss csodát: kiderült, hogy tudnak köszönni és még mosolyogtak is. Szóval, eddig is láttak már minket, megismernek, de most hogy Virág a Grévol egyenruhában feszít, hirtelen már barátkozhatunk is!

Egyelőre még csak az egyenruhát vetettük be, de vajon mi lesz, hogyha majd megszólalunk katalánul??? Lehet, hogy a végén még barátkozni fognak velünk? Persze ez még csak a távoli jövő, most megelégszünk a köszöngetéssel, a mosolyokkal és büszkék vagyunk, hogy mindehhez csak egy év kellett (a spanyoltanárunknak 7 éven keresztül nem sikerült igazán katalánokkal kapcsolatot létesítenie, pedig spanyol és tökéletesen beszél katalánul is).

És még egy szülői értekezet

A héten kiderült, hogy a házunkban is szerveznek angolórákat gyerekek, ezért gyorsan szerveztek is egy tájékoztató szülői értekezletet, ahol elmondták, hogy mikor, milyen csoportokban szervezik majd itt az angoloktatást.

Ha nem lettem volna ott, el sem hinném, hogy ez tényleg így zajlik itt, de most Ti azért nyugodtan higgyétek el, ez itt a valóság!

A hatra meghirdetett értekezletnél persze nem meglepő, hogy hat előtt még csak mi lófráltunk Virággal a kertben, majd hat körül elkezdtek szállingózni az emberek és fél hétkor már le is ültek szépen az előkészített székekre az anyukák. Képzeljetek el kb. 20 anyukát egy közösségi teremben, aminek a végében a kisebb gyerekek játszanak, a nyitott ajtaja pedig az udvarra nyílik, ahol a nagyobb gyerekek nyúzzák egymást.

Az alaphangulat ugye adott: kisgyerekek egymást verik a véges számú játékok megszerzéséért, néhány anyuka a szó szerint 1-2 napja született kisbabáját szoptatja, majd adja kézről-kézre, a nagy gyerekek kint verekszenek, ordibálnak.

Elkezdődik a prezentáció, ami abból áll, hogy egy angoltanár próbálja elmondani, hogy majd mi is lesz ezeken az órákon, közben pedig a háttérben bekapcsol néhány demovideót, hogyha esetleg az alapzaj nem lenne valakinek elég. Az anyukákat láthatóan nem nagyon érdekli a módszertan vagy a csoportok egymásra épülése, senki nem jegyzetel rajtam kívül, de mindenki nagyon vidám és lelkes. A picibabákat most már kb. mindenki végigfogdosta, megpuszilgatta, hangosan dícsérik az anyukákat, akik pár nappal a szülés után is már milyen jól néznek ki, van aki telefonálgat közben, szóval jó a hangulat, mindenki jól érzi magát. Még az is lehet, hogyha egy pillanatra megállítanánk az időt és megkérdeznénk tőlük, hogy miért is vagyunk most itt, akkor némelyikük nem tudná...

A felbolydulás csak akkor jön, amikor a tanár kiosztja a csoportbeosztást! merthogy ez egy két oszlopból és három sorból álló táblázat, színekkel, csoportnevekkel, szóval ez már túl bonyi... Merthogy annyit kell csinálni, hogy átgondolja az ember, hogy hány éves a gyereke (mondjuk a mi esetünkben 3), ki kell keresni, hogy a 3-as számhoz melyik szín tartozik (sárga) és akkor már látjuk is, hogy ez a csoport kedden délután 17:30-18:30 között lesz.

De ugye mi van, ha nem tudjuk, hogy hány éves a gyerekünk? Vagy nem ismerjük a színeket? Vagy esetleg a napokat? Vagy bármi... Szóval ezt a táblázatot legalább fél órába telik mindenkinek értelmezni.

A legérdekesebb az az, hogy egyetlen kérdés sincs a tanár végzettségéről, a módszerről, a tananyagról, árakról, stb. Itt a lényeg a társaság, hogy a gyerekek együtt legyenek, persze az angolnak azért van presztízse, de ha az urd lenne a trendi, akkor a szülők arra íratnák be csemetéiket. A bemutató végén persze az összes anyuka lelkiismeretesen kitölti a jelentkezési lapot, bár ennek is minden sorát jól megbeszélik egymással és gondolom, hogy már alig várják, hogy míg a gyerekek majd bent tanulnak angolul, ők kint egy órán keresztül beszélgethessenek jó nagyokat.

Töltött cukkinikarikák

Van ám még jó ötlet vacsorára, ami ráadásul még gyorsan el is készül, könnyű és finom. Itt van például megint egy, amit millióképpen lehet variálni, és még talán elrontani sem nagyon lehet.

Töltött cukkini

Hozzávalók:

2-3 cukkini

Sonkakockák

Fűszerek

2 dl főzőtejszín

1 tojás

Sajtkockák (bármilyen sajt lehet, akár camembert is)

Néhány szelet kenyér

Mustár

Előmelegítjük a sütőt 200 fokra, mossuk meg a cukkiniket, vágjuk le a végeiket és fektessük egy kivajazott hőálló tál aljára a karikákra szeletelt cukkinit (a közepükből vájjuk ki a puha, magos részt)! A tölteléket készítsük el úgy, hogy jól összekeverjük a néhány szelet kenyeret 1 tojással, sonkakokcákkal, sajtkockákkal (vagy sajtreszelékkel), mustárral és fűszerezzük ízlés szerint sóval, borral vagy mondjuk provence-I fűszerkeverékkel.

Ezzel a töltelékkel tömjük meg a cukkinikarikákat, a maradékot rakhatjuk melléjük is, majd az egészet öntsük le a tejszínnel és süssük készre kb. 20 perc alatt, míg meg nem pirul kicsit a teteje.

Szerintem nagyon finom, akárhogy is fűszerezzük, akármivel töltjük és így legalább némi kis cukkinit is csempészhetünk a családi menübe, nem is tűnik annyira fel senkinek.