Semmi sem egyszerű… persze ilyet kitalálni sem lehetett volna előre.
Persze, hogy a reptéren derült ki, hogy Virágnak nincsen repjegye – és azt még a check-in pultos csaj sem sejtette, hogy ez nem is pótólható és ott fogunk állni fél órát… persze a koffer is túl nehéz volt… mi sem egyszerűbb, mint kipakolni belőle ezt-azt mikor épp világgá indul az ember. Még jó, hogy Lambi ott volt és elvitt egy-két nadrágot és ilyesmit… 32kg! érdemes feljegyezni.
Ezután már csak egy órát kellett telefonon tölteni ahhoz, hogy repjegyünk legyen, az első átszállásos variációra. Persze egy amerikai agent-el, akinek nem sok lövése volt arról, hogy Európa merre van, pláne azon belül Magyarország v. Barcelona.
Semmi gond, sikerrel megvette nekünk a jegyeket Lufthansára – és mivel akkor már az agyvizünk emelkedett állapotban volt – business classra. Az persze csak a következő check-innél derült ki – 2 órával később – hogy Virágnak ismét nincsen rendben a jegye. Az, hogy a nevünk sem stimmelt, már senkit nem hozott ki a béketűréséből, mint ahogyan az sem, hogy Virág beszaladgált a futószallagok közé… ismét hosszas telefonálás, majd végül a helyszínen vettük meg a repjegyet Virágnak – és végül el is tudtunk indulni. Arra következtettünk, hogy Amerikában nincsen ‘infant’, azaz csecsemő jegy, hanem a szülővel csak úgy fel tudnak szállni. Hát nálunk ez nem így van… de hogy ezt miért nem hiszik el nekem, ha telefonon hosszasan magyarázom…
Persze valaki azt is kitalálta, hogy ha egy géphez Ferihegy 1-en kell be-check, akkor miért a B legtávolabbi kapujáról indítják… nincsen kellemesebb, mint a tízmillió kézicsomaggal, Virággal és Tigrissel átvágtázni a két terminálon.
Virág egyébként meg volt győződve arról, hogy a repülőgép fel fog borulni… persze végül nem borultunk fel.
A tervezett fél hat helyett így érkeztünk meg 10 körül… a bérelt kocsiba viszont sikerült beférnünk – szerencsére nem látta senki, ahogyan bedobáltam a babakocsit és a maradék cuccokat a hátsó ülések kényes bőrére… 11-re szálloda, 1 körül már ágyban.
Hát így érkeztünk meg.
